2017. december 29., péntek

ILLYÉS GYULA - KHÁRON LADIKJÁN

DIGITÁLIS IRODALMI AKADÉMIA
Szerző: ILLYÉS GYULA
2017.12.29.


Ézsiás és Jeremiás
Délelőtt tizenegy óra, Szilveszter napján. De az égen semmi borulat.
Ahogy pedig az esztendő alkonyatához illenék.
Ellenkezőleg, égen s földön olyan ragyogás, hogy kucsmáját az ősz hajú férfi a homloka aljára igazítja, pontosan a két szemöldökére. Életében most először, s mégis azzal a mozdulattal teszi ezt, ahogy gyermekkorában a lóháton járó pusztai legényektől látta, amikor azok induláskor szétnéztek: merre is?
A vakító ragyogás oka, hogy ameddig a szem ellát, hó borít most hegyet-völgyet. Olyan hó mégpedig, amely tegnapelőtt esett le, s tegnap fagyott meg; gyémánttündöklőre.
Szemközt és kétoldalt végtelen messze ellátni. Messzebb, mint ameddig ellőttek a még lovak vontatta régi tömzsi ágyúk. Átlátni a széles vízen is, amely ettől a fehér és kék fényességtől szinte tiszta fekete.
De nagy gyönyörűséget arathat a tekintet hátrakaszálva is. Jobbra-balra magasabban hegyek, alacsonyabban dombok sorakoznak. Nem egy dombsor vagy hegyvonulat. Mintha különben különálló dombok és hegyek nyomódtak volna oly szorosan egymás mellé, mint a városokban a házak.
A hegyeket erdő borítja. A csúcsokon üdezöld fenyvesek, lentebb rozsdavörös makkos. Mert az télen is megtartja a lombját.
A fátlan dombokon a téli temetők ünnepiessége. Erre is, arra is, ameddig a tekintet elhord: temető és temető. Kápolnákkal, szinte egyenletes távolokban.
Ez ugyanis itt mind szőlőskert. A párhuzamosan nyúló bakhátak így behavazva teljesen a téli sírhalmokat idézik. Még a fejfa, a kopjadúc sem hiányzik. Szőlőkarók merednek, gyászosan; százezernyi.
Egy bejárhatatlan hősi temető.
Sehol egy élő lélek benne.
Csak az ősz hajú férfi töri előre magát, házügynöki minőségben. Most már botja is van. Egy tövében kiroppantott szőlőkaróval csökkenti a fáradságát.
Körül-körülnéz. Találkája van.
A faluban csak nagyjából mutatták meg az irányt.
Nem először jár erre.
Ha elér ahhoz a zsúpjavesztett, kéményedőlt présházhoz, amelynek árát és vételkörülményeit épp tudakolni akarja, „figyelje csak – ezt mondták neki –, honnan emelkedik füst, egy másik, arrafelé eső présházból”.
Itt hát az alku jövendő tárgya, a romos, de valamikor módosan szép présház. Megvan jó harminc méter is a hossza. A lecsupaszított tetőszerkezetével – a füstös szarufáival, szelemengerendájával – úgy hever ott óriási halcsontvázként, mintha a lenti víz vetette volna ki valamikor.
Hol vagyon hát most már a füst, amely odaigazítja az őskori cet tulajdonosához?
Ott van. Abban a kis völgyben.
Nem kéményből, nem is épületből emelkedik dugóhúzónak a kék égbe az az égkék füst (jeléül, hogy gyümölcsfatűzből származik). A szabadban rakja egy barátságtalan – mert még csak vissza sem köszönő – aggastyán.
Ez a présház távoli kisöccse sem lehet az előbbinek. Eredetileg sem lehetett több a domb partjába ásott voltaképpeni pincénél. Előtte csak akkora helyiséget építettek, ami a szerszámoknak, a permetezőnek, a borsajtolónak kellett.
De most ez is rom; oly alaposan, hogy terméskőből rakott egykori falai térdig ha érnek. Így a tulajdonképpeni pince ajtaja lett az egész helyiség bejárati ajtaja.
Ez előtt, vagyis hát a szabad ég alatt ég, a hajdani kis kamrában a gyümölcsfatűz; innen száll az a füst, melynek szép egyenességében mintha valamiképp köze volna az aggastyán némaságával, mozdulatlanságával is.
Mert első szava ez:
– Nem eladó.
Házinyúlszeme van: piros. Pedig csak a pillátlan szemhéja piros. Az a pirossága tükröződik a másként világoskék szemekben úgy, ahogy az ég pirossága a tavakban.
Az ősz hajú férfi türelmesen azt feleli, hogy akkor miért gyalogoltatták ki őt ilyen messze, ilyen hóban.
Az aggastyán végigméri az idegent. Csak aztán érdemesíti válaszra, ugyancsak türelmesen:
– Senkinek se mondtam, hogy utánam jöjjön. Csak azt mondtam: itt leszek. Csak a vőmnek hagytam meg, kijöhet a demizsonjával, ha akar...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése