2017. december 4., hétfő

VISSZAMÉSZ ODA, AHONNAN INDULTÁL

ABCÚG BLOG
Szerző: PRÓKAI ESZTER
2017.12.04.


A kerekesszékesek többségének a lakhatás egy soha véget nem érő bizonytalanság. Nem tudhatják, hogy az ország melyik részében lesz majd az intézmény, ahová éppen költözhetnek. Jó bentlakásos otthonból nagyon kevés van, aki végül bekerül egybe, az legszívesebben élete végéig maradna is. Bizonyos idő után azonban menni kell, és az út gyakran az elfekvőként szolgáló szociális otthonba vagy haza, a kis faluba vezet. 

A költözéssel együtt pedig nagyjából mindent elveszítenek: munkát, társaságot, kezdhetnek mindent az elejéről.

Hajninak és Szilvinek még nagyjából egy hónapig van hol laknia, év végén aztán el kell hagyniuk eddigi helyüket. A két fiatal nő kerekesszékben ül, és az elmúlt öt évet a II. kerületi Marczibányi téri Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjában, illetve annak gazdagréti lakóotthonában töltötték. Nagyon szeretnek itt élni, úgy érzik az intézménybe bekerülve valóban rehabilitálódtak: munkájuk lett, szórakozni járnak, van szociális életük. Kinyílt előttük a világ – ahogy ők mondják.

Az intézetet azonban szabályok kötik, nagyon sokan szeretnének bekerülni, hosszú a várólista, így legfeljebb 3 plusz 2 évig lehet itt lakni. A két fiatal nő ezt teljesen megérti, nem is haragszanak senkire, régóta tudják, hogy egyszer menniük kell. A probléma sokkal inkább az, hogy nincs igazán hova. Azt szinte kizártnak tartják, hogy sikerül még egyszer ilyen jó helyet találniuk, a normálisabb intézményekben végeláthatatlan a várólista, kevés a lakóotthon, a rendszer több, mint 90 százalékát a szociális otthonok teszik ki, ahová nem igazán vágyik se Szilvi, se a többi, hasonló cipőben járó beszélgetőtársunk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése