2018. január 20., szombat

A GÉPLAKATOS

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: Ütvefúró
2018.01.20.


Vannak posztok, melyek elé nem nagyon lehet mit írni. Ilyen Ütvefúró mai írása is. Talán csak annyit, hogy olvassátok el, utána lesz min gondolkodni.

„Aki kint dolgozik, az mindig megkapja, milyen könnyű neked, mert jól keresel. Meg hogy jól éltek. Ám tessék elhinni, hogy nem minden történet végződik happy enddel. Iszonyatosan nagy rajtunk a nyomás, és ezt csak az látja át, aki benne van.

A Géplakatos harmincas évei közepén járt. Nem kifejezetten sportos testalkatú, mégis nagy fizikai erővel és széles vállal rendelkezett. Haját általános iskola óta rövidre nyírva hordta, erősen őszült már. Metsző kék szeme volt. És állandóan borostás. Mindenki szerette, rá mindig lehetett számítani.

2010-ben lakáshitelt vettek fel a nejével, friss házasokként. Vidéki viszonylatban jól keresett. A svájci frank drágulására azonban senki nem volt felkészülve. A banki hitel nem volt erőszak, inkább úgy mondanám, hogy mertek nagyot álmodni. Amíg a kezdeti 7 millió nem emelkedett 12-re, addig nem volt gond.

Először Ausztriában, majd a nagyobb pénz reményében Svájcban dolgozott. A melóhelyre ő ment be először, majd ő ment el utoljára. Mindenhol megbecsülték, mert jó és szorgalmas szakember hírében állott.

A főnöke egy idő után rákérdezett, miért hajt ennyire. Bankhitel. Ez az egy szó többet mond 1000 mondatnál. A főnök megértően bólint. A géplakatos tekintetéből kiolvassa a világfájdalmat, a kétségbeesést, és a tenni akarást. Innentől kezdve naponta 2 órával tovább maradhat, mint a többiek.

A Géplakatosnak csak egy kérése van csupán, kéthetente szeretne hazatérni a családjához, hogy viszontláthassa a kislányát. Úgy is lett, kéthetente kapott 3 napot. Ám hiába, a nagy távolság miatt ebből csak egy nap marad. Az indulás előtti nap is túlórázik. Haza szinte aludni jár, de a család előtt nem mutatja.

Bizakodva már a jövendőt tervezi, az ősöreg Astrát egy 10 éves Focusra szeretné cserélni, emellé egy balatoni nyaralást lát még lelki szemei előtt.

Egyik otthoni látogatása alkalmával az óvodában fényképet kérnek a családról. Mivel nem sok képük van, ezért a Géplakatos kitalálja, hogy menjen az egész család a fényképészhez, pár fényképet csináltatni.

Amikor az ünneplő cipőjét keresi, véletlenül rábukkan vagy 15 pár cipőre (amik eddig nem voltak ott), amelyek bizonyára a nejéhez tartoznak. Halkan kérdőre vonja a feleségét, hogy mi ez.

A nő azonnal ordítva támad: „Ez mind régi, meg különben is, csak 3 ezer volt darabja!”. A bűvös 3 ezres szám. Valami ördögi logika folytán a nő úgy gondolja, hogy az nem fáj, tudja, a férjénél ez a határ. Ennél az összegnél nem mer többet mondani.

Ekkor tudatosul a Géplakatosban, hogy a haza küldött pénz, amit minden hó végén küld, nem feltétlenül a rezsire, gyereknevelésre, meg úgy általában az élethez szükséges dolgokra megy el. Legyint, már mérgelődni sincs ereje. Különben is, ez most a gyerek napja.

Elmennek a fényképészhez. Ezeken a képeken mindenki boldognak látszik, büszkén és boldogan mutatja a kislány az óvodában a friss képeket.

Másnap együtt viszik a gyereket óvodába, de előtte betérnek a helyi kávézóba, ami az ottani agrárbárók törzshelye.

- Talán szabadságot kaptál? - kérdezi egykori osztálytársa. Jól tudja, hogy kényszerűségből kint dolgozik a Géplakatos, de azért csak firtatja. Ennek az embernek az most a legnagyobb gondja, hogy az éppen soron következő X5-ös, vagy X6-os terepjárót vegye meg a nejének.

De előtte még kihasználja a lehetőséget, hogy jól beletörölje a lábát egy olyan emberbe, aki a mindennapi fennmaradásért folytat kétségbeesett küzdelmet. A Géplakatos maradék önbecsülése egy pillanat alatt elillan. A gyerek miatt csak jópofát vághat, más esetben már régen kirángatta volna ezt a beképzelt majmot.

Eljön az utolsó este, a búcsú ideje.

- Apa, ne menj! Hiányzol nagyon!

A mindig szálfaegyenes tartású ember ebben a pillanatban megroggyan. Kezével barackot nyom gyermeke fejére, közben fejét kissé oldalvást fordítja, hogy ne látszódjon hogy fátyolos a tekintete.

Ezt az érzést csak az tudja átérezni, akinek gyereke van. Mindent elviselsz, a kialvatlanságot, a kemény munkát, de azt, amikor a gyerek sírva, elcsukló hangon a szemedbe néz, és azt kérdezi, hogy meddig tart még ez, azt ép ésszel nem lehet kibírni.

- Ne sírj, kislányom, csak tízet kell aludni, és találkozunk megint - próbálja nyugtatni az apa a gyermekét.

Az igazat nem mondhatja el, a gyerek úgysem értené meg, hogy legalább még 1 évet kell távol lennie. Ezen az estén két mesét mond el. Majd utána hosszú perceken keresztül némán szorítja magához gyermekét. A 6 éves kislány zokogva sírja magát álomba, de az apuka sincs sokkal jobb állapotban..."...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése