2018. január 22., hétfő

NEM VEZET ÚT VISSZAFELÉ

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: Határátkelő /Feri
2018.01.21.


Sokszor leírtam már, hogy szerintem a határátkelés egyre inkább kétirányú folyamat, mégis sokan vannak, akik úgy érzik, mint a mai ajánló egyik szerzője, hogy számára nincs visszafelé út. Emellett szó lesz a gyakori hazalátogatások hátrányáról és az angol iskolarendszerről is.

„Itt vagyok, maholnap negyvenöt évesen, éppen csak belépve 2018-ba, és nem tudom, meddig tudom tartani a frontot” – írja Feri, a Feri világgá megy blog szerzője, azt is megosztva velünk, mit tanított neki a külföldi élet.

„Öt évvel ezelőtt hagytam el Magyarországot. Évek óta tombolt bennem a kalandvágy, és egyre fojtóbbnak éreztem az otthoni légkört; művészileg már egy évtizede a fejemmel ütögettem a plafont; épp beleszoktam, hogy szingli vagyok és nem kötött semmi különösebben röghöz, ráadásul tálcán kínálta magát az amszterdami állás.

Három év Hollandiában megtanított néhány igen fontos dologra:

- Ha elhagyod a komfortzónádat, amin belül a legtöbb ember kedves, szeret, többnyire egyetért és törődik veled, akkor rájössz, hogy az emberiség maradék 99,9999999%-a le se szarja, hogy a világon vagy, az a maroknyi nyomorult meg, aki kénytelen veled kommunikálni, sokkal nagyobb eséllyel borul ki tőled, minthogy érezze a késztetést, hogy a barátod legyen.

Ezek a dolgok persze összefüggnek egymással: átlagos emberek nem hagyják ott a szaros kis életüket 39 évesen, hogy a nulláról újrakezdjék valahol máshol, ergo: Ferikém, te nem vagy átlagos (oké, ezt eddig is tudtuk), és ezt sehol nem veszik jónéven a világban.

- Messze nem vagyok annyira toleráns, nyitott gondolkodású, laza és fiatalos, mint gondoltam. Tény, hogy nem élek úgy, mint egy „normális” 45 éves (bár bizonyos értelemben sokszor szeretnék), sok mindenről kortalanul gondolkodom és egy csomó olyan dolog érdekel, amit rég ki kellett volna nőni (…).

- Tévedés, hogy nekem en bloc problémám van az autoritással. Nekem az olyan vezetőkkel van problémám, akikről nem hiszem el, hogy jobban tudják (…), és igen, ilyenekből nagyon sok van, és én ezt iszonyú nehezen nyelem be (hosszú távon pedig egyáltalán nem). (...)

- Kőkeményen, borzasztóan, kínosan és imádnivalóan elvhű vagyok, és ezzel folyamatosan megnehezítem az életemet (és bár tényleg igyekszem legalább a szeretteimet megkímélni ennek a következményeitől, ez sajnos nem mindig sikerül).

További két év Berlinben pedig a következőkre tanított:

- Anyámnak már megint nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy a vállalkozás nem a magunkfajta proliknak való, mert nekünk az ilyesmi úgyse sikerül. A vállalkozásom mehetne sokkal jobban (bár ahhoz sokkal több pénz kellett volna alapból), de köszöni szépen, él, és aki ismeri, elégedett és jó véleménnyel van róla; van benne potenciál és lehetőség, és eszem ágában sincs abbahagyni.

- Berlinben csak akkor tudnék megélhetési horror nélkül élni, ha elhelyezkednék egy nagyobb cégnél főállásban. Egyrészt erre messze nem Berlin a legmegfelelőbb hely, mert az én szakmám Münchenben virágzik, itt startupok vannak, amik minimálbért ajánlanak (abból viszonylag nehéz kijönni), elvárják, hogy éjjel-nappal dolgozz az esetleges jövőbeli profit jegyében, plusz nem árt, ha az ember jól beszél németül, amit nekem (köpjetek le) sikerült negligálni, amióta itt vagyok.

Ja, és nem ez volt, ugye, a terv, hanem a vállalkozás, ami ugyan nehezebben és lassabban indult el, mint terveztem, de mint mondtam, elindult és működik.

- Kegyetlenül egyedül vagyok, és minden reggel fel kell pumpálnom magam reménnyel és bizakodással a semmiből, és úszni az árral szemben, mert ha nem, akkor félő, hogy elsodródom.

- Nincs B-terv. Tizenhat éves korom óta nincs, és amióta kiderült, hogy a családom halálában is csak elvenni tudott, adni nem, azóta remény sincs, hogy ez akár napokra is megváltozhat. Nem vezet út visszafelé, nincs hová hazaköltözni, nincs kihez odamenni, hogy fogadj be és segíts talpra állni, nincs védőháló, családi összefogás, nem-baj-kisfiam. Soha nem is volt"...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése