2018. január 5., péntek

SZOBORBAN MONDJÁK EL

MÉRCE
Szerző: DIÓSZEGI-HORVÁTH NÓRA
2018.01.04.


Sokféle módon körül lehet írni a 2010 óta tartó Fidesz-KDNP kormányzást. Ezek közül csak egyet vetnék most fel, ami bizonyos szempontból látványos, más szempontból szimbolikus, a szemünk előtt zajlott, nagyjából folyamatában is értettük, még bőven nem vagyunk a végén, de mindenképpen figyelemre méltónak tartom.


Ez pedig az agresszív (nevezzük így) szoborpolitika.

Egy szobor vagy köztéri installáció nem csupán esztétikai funkciót tölt be, de jellegéből fakadóan fontos feladata lehet az emlékezet fenntartásában is (gondoljunk akár a botlókövekre, vagy egy tetszőleges Ady-, netán Szent István szoborra). És persze a köztéri szobor lehet eszköz is, ideológiai fegyver, amivel erőből lehet demonstrálni: önmagában, fizikai megtestesülésében képviselhet eszméket, irányokat, amelyeket a regnáló hatalom alakít maga körül.

Nem kell túl bonyolult dolgokra gondolni: ha sok a Horthy-szobor egy országban, annak explicit jelentése van. És Magyarországon szaporodnak a Horthy-szobrok…

Orbán Viktor kormánya 2010 óta rendkívül tudatosan használja, rendezi át a köztereket, olyan jelentésmezőket alakítva ki, amelyek tökéletesen leképezik azt az ideológiai váltást, amelynek egyelőre még csak folyamatában vagyunk, de az irányát nehéz eltéveszteni.
Ha tetszik: a Fidesz a szimbólumok nyelvén is kommunikál a társadalommal, talán még jobban, egyszerűbben is, mint a szavak szintjén (jusson csak eszünkbe Orbán figyelmeztetése arról, hogy ne azt figyeljük, amit mond, hanem azt, amit csinál…).

Szisztematikus volt például még a 2010-es évek elején a dühödt utcaátnevezési hullám is: ahogy például Budapesten a rendszerváltás után az SZDSZ vezette Fővárosi Közgyűlés szisztematikusan tüntette el a Kádár-korszak elnevezéseit, ugyanúgy igyekezett leszámolni a második Orbán-kormány az olyan történelmi „hagyatékokkal”, mint a Moszkva és a Köztársaság tér.

De az emlékezetpolitikai megnyilvánulások közül a Kossuth tér átrendezése volt talán a leglátványosabb elem. Az, ami a nemzet főterén történt, bőven túlmutat ugyanis önmagán. És itt most nem csak az esztétikailag erősen megkérdőjelezhető famentesítési és betonhalmozási gyakorlatra kell gondolni. A kormányzati akarat nem titkolta, hogy a cél visszaállítani a tér „képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapotát”. Ami lényegében egyet jelent: zárójelbe tenni 70 év történelmét, a pártállami idők négy évtizedét, egy azóta jócskán átértelmezett rendszerváltó időszakot (és benne az akkori fiatal demokraták szerepvállalását), és az azóta eltelt huszonakárhány év baloldali-liberális kormányzásának eredményeit.

Mindezt a Fidesz kidobta a kukába azzal a mozdulattal, amivel átszántott a Kossuth téren, szobrokat emelt ki, szobrokat helyezett be, a végeredmény pedig nem is lehet beszédesebb: jóformán eltűnt szem elől a Duna-parton búsongó József Attila és Siófokra (azon belül is egy félreeső utcába) száműzték a a Monarchia-kori elit ellen erőteljesen fellépő Károlyi Mihályt, de talán még ők jártak a legjobban, hogy nem kell részt venniük ebben a hamis történelemteremtésben (miközben Tisza István, Károlyi örök ellenfele visszakerült a Kossuth térre).

Mert lényegében ez történik, a közterek átrendezése mögött valójában egyfajta demonstrációs szándék húzódik meg, azzal, hogy a történelem egy jelentős (és soha el nem felejtendő!) időszaka kerül szimbolikusan zárójelbe, kinyilvánítása történik egy olyan ideológiai váltásnak is, ami az 1944 előtti időket tekinti folytatandó gyakorlatnak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése