Szerző: KIS MIKLÓS
2018.01.20.
Jellemzően legfeljebb két kézen megszámolható, hány sztrájkot szerveznek évente Magyarországon. A korábban is alacsony szintű sztrájkaktivitás 2010 után szabadesésbe kezdett, míg 2010-ben 7 sztrájkról számolt be a Központ Statisztikai Hivatal (KSH), addig 2011-ben már csak egyről. A KSH adatsorában 2012-ben három sztrájkot láthatunk. Abban az évben, amikor az egykulcsos adó teljes bevezetése okozta minirecesszió közel egy százalékkal csökkentette a bruttó reálkereseteket, ami a nettó reálkereseteknél – az egykulcsos adó közvetlen hatása miatt – 3,4 százalékos csökkenést jelentett átlagosan. Egészen megdöbbentő, hogy mindezt mennyire könnyen le lehetett nyomni a magyar munkavállalók torkán.
A külön alkuk rendszere
A számokat sajnos könnyű megmagyarázni. „A legrosszabb a kommunizmusban az, ami utána következik” – Adam Michnik klasszikus mondata a dolgozók helyzetére is igaz. Az okok jól ismertek: a munkavállalói érdekérvényesítő tapasztalatok hiánya, a Kádár-rendszer által szándékosan atomizált társadalom, a szakszervezetek alacsony szervezettsége és tekintélye. De akár anómiáról is beszélhetünk, hiszen nincsenek jelen, nem ismertek azok a szociáldemokrata értékek, normák, amelyeket követve megszervezhető és végigvihető lehetne a munkavállalók érdekeinek hatékony képviselete. Beszélhetünk tanult tehetetlenségről is, mert az előző és mostani rendszer is azt igyekszik az emberekbe nevelni, hogy bármiképpen kapálózik, tiltakozik és küzd – közösen vagy egyedül –, nincs hatással sem a maga, sem a mások életére.
Sikerre nem vezethet semmilyen közös fellépés, legfeljebb ki-ki magának tud eredményt elérni külön-alkukkal, a rendszer réseit megtalálva átbújva a kiskapukon, meg persze jó kapcsolatokkal. Mindegy, hogy ez így van-e, elég mindenkinek elhinni ahhoz, hogy így legyen és így is maradjon mindörökre.
Ezekhez az okokhoz társult 2010-ben a sztrájktörvény munkavállalói jogokat szűkítő módosítása. Az addig viszonylag aktívabban sztrájkoló állami szektor szakszervezetei alól a még elégséges szolgáltatások törvénybe iktatásával igyekeztek kihúzni a szőnyeget, majd következett a közszféra felszalámizása az úgynevezett életpályamodellekkel. Az egységes bértábla kvázi – nyíltan nem bevallott – megszüntetésével a kormány megakadályozta, hogy a közszféra alkalmazottai közös bérharcot folytassanak. Ez a stratégiája annyira jól működött, hogy a kormány a közalkalmazotti bértábla 2008-as befagyasztását – amelyet az akkori kabinet még csak két évre tervezett – a mai napig képes volt fenntartani. Ehhez persze az is kellett, hogy a közszféra egyes csoportjai (de nem mindenki) különböző időpontokban és mértékben kapjanak némi emelést, lényegében a kormány kénye-kedve szerint, és semmiképp nem az egész közszférával tárgyalva. Ez a külön-alkuk rendszere. Érdekegyeztetés helyett úri kegyek, amelyeket elveszteni nagyon könnyű. A közszféra gyakorlatilag már el is vesztette, amiről a szakszervezetek vezetői értesülhettek a legfrissebb konvergenciaprogramból, amely szerint „a közszférában bevezetett életpályamodellek bérnövelő hatása 2020-ig fokozatosan kifut, az előző évhez viszonyított többletkiadások évről-évre mérséklődnek, a munkavállalói jövedelemre fordított kiadás növekedése a GDP-től elmarad.” Magyarán a kormány a következő ciklusban már a közszférán belül egyes csoportoknál sem tervez béremeléseket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.