2018. február 13., kedd

A FATIMAI TITKOK ÉS A BICSKEI KISJÉZUS

MÉRCE
Szerző: RAJSLI EMESE
2018.02.12.


Nem is számolom már, hányadik nemzeti konzultáció volt ez a legutóbbi Magyarországon, viszont mellbevágott a KDNP-s Aradszki András, egyébként energiaügyért felelős államtitkár, parlamenti, napirend előtti felszólalása. Idézem: „Ma már tudjuk, hogy a fatimai harmadik titok szerint (…) a sátán legnagyobb és legvégső támadása az egyház ellen a családok elleni támadás lesz.”

Aki kíváncsi rá, rákereshet, a fatimai titkok nem is szólnak a családokról, de ez legyen a legkisebb baj. Meg hogy Aradszki szövegírói összekeverik a szezont a fazonnal. Sokkal nagyobb gond, hogy súlyos szereptévesztést érzek már egy ideje a magyar közéletben.
Hogy jön ahhoz a 21. században egy magyar parlamenti képviselő, hogy a katolikus egyház egyik, nevezzük így, dogmájára hivatkozva szólaljon föl a magyar parlamentben? Vagy, ha más szemszögből nézem: hogyan van képe keresztény értékekre hivatkozni, amikor az ország általa kiszolgált kormánya éppen humanitárius katasztrófát generál?

2012-től két évig magyart tanítottam idegen nyelvként a Bicskei Menekülttáborban. Akkoriban még a magyar államnak volt egy integrációs programja a menekültek számára, ennek egyik eleme volt a napi három nyelvóra. Korábban soha nem jártam Bicskén, amikor az akkor kiskamasz lányomnak mondtam, hova fogok járni dolgozni, eszébe jutott egy karácsonyi dal:

Idvezlégy kis Jézuska,
idvezlégy ó kisbaba!
Mért fekszel a jászolba’,
a hideg istállóba’?

Hol a fényes palota,
hol a kényes nyoszolya,
hol a lépes mézecske,
vajjal mázolt köcsöge?

Ó ha Magyarországban,
Bicske mezővárosban,
jöttél volna világra,
akadnál jobb országra.

Mert adnánk jó mézecskét,
vajas édes tejecskét,
szükségedet megszánnánk,
párnácskánkba takarnánk.

Bicskén viszont egészen más várt, mint amit a dalocska sejtetett. A városka szélén, a helyi Tescón túl, biztonsági őrök által védve élt 600-3000 ember, a hivatal kénye-kedve szerint működő fluktuációtól függően. Amíg ott dolgoztam, többnyire afgán családok voltak a táborban, és fiatal afrikai férfiak, Maliból, Eritreából, Elefántcsontpartról.

A Belügyminisztérium alkalmazottai, a bevándorlási hivatal ügyintézői, a szociális munkások, a biztonsági őrök, az időnként erőfitogtató céllal odavezényelt fiatalka rendőrök, a napi ügyeletet tartó egészségügyi nővér, de még a konyhai alkalmazottak is mind egyként bántak ezzel a sok emberrel: megvetéssel. Ahol csak lehetett, keresztbe tettek nekik, hátráltatták a menekültügyi eljárás menetét, megalázó sorbanállásra-kilincselésre kényszerítették őket a legapróbb ügyben is. Orvosi ellátás gyakorlatilag nem volt, heti két alkalommal jött orvos, egyébként egy nővér ügyelt, aki többnyire aszpirint osztott, és ha indokoltnak tartotta, mentőt hívott...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése