2018. február 14., szerda

GYEREKET ÉS KORMÁNYT TUDTOK BUKTATNI, DE KÖZBEN A MAGYAR OKTATÁS OTT TART, MINT 1977-BEN

168 ÓRA ONLINE
Szerző: ÓNODY-MOLNÁR DÓRA
2018.02.13.


Az oktatásban nem volt rendszerváltás. Ugyanazok az emberek kerültek a szakmai irányításba, akik kiszolgálták a Kádár-rendszert. Aki azt az oktatáspolitikát szolgálta ki, nem fog másként gondolkodni – mondja Majoros Mária matematikatanár, a Maimonidész Gimnázium oktatási programjának egyik megalkotója.

A nemzetközi mérések azt jelzik, hogy a pedagógusok gyerekek tömegeinél vallanak kudarcot az alapkompetenciák elmélyítésében. Mi történik az osztálytermekben?

– Valamikor a második világháború után a magukat valamilyen módon fejlettnek mondó országok kötelezővé tették az iskolába járást legalább a gyerekek 14 éves koráig. Ezt később 18 éves korig terjesztették ki. Csakhogy korábban nem volt tömegképzés. Rendelkezett ugyan a világ a jó családi háttérből jövő, otthon megfelelő segítséget kapó gyerekekre vonatkozó módszertani kultúrával, de a tömeges tudásátadás egészen mást igényelt volna. Így senki nem tudta, hogyan kezeljék a hátrányos helyzetű, a nehéz körülmények közt élő gyerekeket, akik nem kapták meg azokat az alapokat, amelyeket az iskola feltételezett. Nyugaton a ’68-as mozgalmak elmozdították a rendszert az egyenlőség irányába, errefelé ez elmaradt. Így Magyarországon nagyarányú volt a bukottak száma. 1977-ben kezdtem tanítani, és akkor Lénárd Ferenc művében, A ​közoktatás fejlesztése és a pszichológia címűben azt olvastam, akkor matematikából felső tagozaton 35-40 százalék volt a bukási arány, magyarból pedig 30-35 százalék. 1977-ben több mint kétszázezer gyerek nem fejezte be időben az általános iskolai tanulmányait. Úgy érzem, most ugyanott tartunk, mint akkor.

Még meg sem száradt 2010-ben Hoffmann Rózsa oktatási államtitkári kinevezésén a pecsét, máris eltörölték a buktatás tilalmát, és megszüntették a szöveges értékelés alsóban kötelező jellegét. De ezt a pedagógusszakma ovációval üdvözölte, holott a buktatás szülői beleegyezéséhez kötése szimbolikus intézkedés volt: jelezte, hogy a gyerekek nem egyformán érnek.

– A tiltásnak sem volt jelentősége. Amíg ezt nem érzi a szakma afféle belső igénynek, szinte mindegy, hogy a kormány mit csinál. Hozhat akármilyen törvényt. Rendben, adjunk érési időt a gyereknek, de ha szakmailag az idő alatt nem történik semmi, akkor majd ötödikben fog megbukni, s akkor írják be neki az egyest. Annak volna jelentősége, hogy teszünk-e olyan szakmai munkát a tanításba, amely kezelni képes az egyéni tanulási különbségeket, a tanulási stílusokat, tud mit kezdeni akkor, ha a gyerek hátrányos környezetből jön. A leginkább talán a tanítókon érezhető változás, nekik elsőtől a negyedik végéig közvetlenebb a kapcsolatuk a gyerekekkel. De a felső tagozaton és a gimnáziumban az oktatás úgy néz ki, mint Kafka kastélya. A tudás vára, ahová végül sosem lehet bejutni. Vannak persze megváltoztathatatlan dolgok. Ilyen az oktatás makrokörnyezete, a gyors technológiai fejlődés, ami életre hívta az élethosszig tartó tanulás koncepcióját. A ma iskolába járó gyerekek egy része olyan foglalkozást fog űzni, amely most nem is létezik. Ehhez nyitott gondolkodású, a tanulás iránt fogékony embereket kellene kibocsátaniuk az iskoláknak, olyan elemzőképességgel, amellyel képesek lesznek egész életükben tanulni. Megváltoztathatatlan a technikai környezet is, amely óriási információáradatot zúdít a gyerekekre. De megváltoztatható a nemzeti oktatási stratégia, amihez hozzátartozik az iskolarendszer, amelyben létezünk, a Nemzeti alaptanterv, amelynek meg kell felelnünk, továbbá a vizsgarendszerek. Csakhogy Magyarországon nincs normális vizsgarendszer, a gyerekeink 18 éves korukig ugyanis csak kétszer vizsgáznak. Az érettséginél, valamint akkor, amikor intézményt váltanak az általánosból a középiskolába. Viszont nincsenek olyan vizsgák, amelyek évente mérnék, hogy a képességek, a tudás szempontjából hogyan állnak. Pedig csak ezekkel derülne ki, mekkorák a különbségek a magyarországi régiók között...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése