2018. február 11., vasárnap

KAMPEC DOLORES LXXIII. - MINDJÁRT

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2018.02.11.


Csalódnia kellett aztán Bélának, hiszen még alig is mondott fel kétkötetnyi verset abból a százból, ami valamikor megragadt a fejében, de a közönség figyelme máris kalandozni kezdett. A rigók tátogatták a csőrüket, titkolni óhajtván ásítozásukat, de rosszul, mert nem voltak elég romlottak hozzá. A macska pedig, aki átmenetileg belemerevedett a szavak hatalmába, már érdekesen forgatta a fejét, és kezdett olyanná válni a szeme, mint egy éhes oroszlánnak. Béla meg, hogy elkerülje az újabb gyilkosságot, elhallgatott, amitől árnyékba borult a kert, és megzörrentek az ágak.

Ekkor jött rá arra, hogy korai volt az öröme, hiszen a télből, amelynek hosszát önkényesen szabta meg százhúsz napban, még mindig van hátra tizennyolcszor huszonnégy óra, sőt, arra sem volt semmi garancia, hogyha tényleg beköszönt a március, azonnal nekilátnak dongani a bogarak a fű között. Hiszen arra is emlékezett, hogy pár éve már épp készült rövidnadrágba bújni, hogy októberig le se vegye azt, amikor mindent elborított a hó, és valami ismeretlen távolból kapott sms-t, hogy üljön át másik autóba, holott egy sem volt neki.

De nem ekkor tanulta meg, hogy a tavasz nem akkor jön el, amikor Béla óhajtja, és előírja neki, hanem, amikor az ő úri kedve tartja. Emlékezett egy ötven évvel ezelőtti áprilisra, amikor olyan hóvihar kerekedett két perc alatt, hogy kutyaszánok buktak föl a mélyből igézve őt, hogy üljön rájuk, és együtt fedezzék fel a coca kólát hörbölő jegesmedvék világát. De aztán el is porladtak, mert nem a hó győzött, hanem az aranyeső, amelynek úgy pattantak szét a rügyei, mint valami rossz buborékok, hogy a friss szirmok záporozása váltsa fel a fehér, kavargó tébolyt...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.