2018. március 9., péntek

2018: AZ OKTATÁSPOLITIKAI REMÉNYTELENSÉG ÉVE

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: RADÓ PÉTER
2018.03.09.


...A fejlett országok oktatási rendszerei hatalmas erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy tanulóikat felkészítsék arra a világra, ami húsz–harminc év múlva várja az oktatásból kilépő fiatalokat, s ez alkalmazkodásra kényszeríti az oktatást is. Ezekben az országokban lassan univerzálissá válik a teljes értékű (az általános oktatás dominanciáján alapuló) középfokú végzettség megszerzése, a szakképzés fokozatosan az érettségi utáni időszakra tolódik ki, és megindult a felsőoktatásban való részvétel új expanziója. Az oktatás minden szinten egyre személyre szabottabbá válik, leértékelődik a hagyományos lexikális tudás, és a hangsúly egyre inkább a legfontosabb készségek fejlesztésére helyeződik át. A bejárható tanulási utak egyre inkább diverzifikálódnak, s ezekben a rendszerekben az előrehaladás egyre kevésbé szól a különböző végzettségek megszerzéséről, ezek szerepét lassan átveszi a legkülönbözőbb módon megszerzett készségek hitelesítése (validációja).

Mindeközben a „köznevelési” rendszer elérte, hogy a tanulók egyre rövidebb időt töltsenek az oktatásban, s egyre nagyobb tömegben lépjenek ki a közoktatásból 17-18 éves korukban. Az új rendszer a szűk értelemben vett – egyre alacsonyabb hozzáadott értékű – szakmára való felkészítés kezdetét visszanyomta a 14 éves korra. A köznevelési rendszer uniformizálta a tanulási pályákat, felszámolta az egyéni tanulás sokféleségéhez való alkalmazkodás lehetőségét, és brutálisan felerősítette az iskolai „tananyag” politikai és adminisztratív kontrollját. És ami a leginkább kétségbeejtő: az oktatás irányítói – és az őket hűségesen kiszolgáló szakértők – nem egyszerűen becstelenek, akiket nem érdeklik a mindebből fakadó következmények, de ráadásul mélységesen tudatlanok is; fogalmuk sincs arról, mi zajlik a világban. Tapasztalataik és tudásuk az utca laikus emberének a tudása. 2010 óta szinte mindenki, aki oktatással foglalkozik, egy provinciális közpolitikai mocsárban tapicskol, miközben a fejlett világ oktatása nagy sebességgel távolodik tőlünk. Tíz évvel ezelőtt még megvolt az esélyünk a lépéstartásra, ma már nincs.

A másik katasztrófa az oktatási rendszer egyre erőteljesebb kasztosodása. A problémát ma nem elsősorban a szegény családban élő iskoláskorú gyerekek arányának növekedése okozza. E gyerekek aránya a 2008-as válságig stabilan 20 százalék körül alakult, 2014-re nagyon jelentős mértékben megnőtt, majd 2016-ra újra visszaállt a válság előtti, természetesen még mindig elfogadhatatlanul magas szintre. (Magyarországon az általános jövedelmi színvonal európai összehasonlításban igen alacsony, de ebből nem következik automatikusan a szegény gyerekek magas aránya, megfelelő közpolitikai beavatkozásokkal az nagyon jelentős mértékben csökkenthető lenne.) A „köznevelési rendszer” által okozott legsúlyosabb probléma a szegény gyerekek oktatási esélyeinek folyamatos, mára drámai mértékű beszűkülése. Az MTA KRTK napokban megjelent A közoktatás indikátor rendszere 2017című kötetében szereplő adatok szerint a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók számán belül az érettségivel záruló oktatásban részt vevők aránya 2010 és 2016 között öt százalékkal, 33 százalékra csökkent, miközben a nem hátrányos helyzetű tanulók között ez az arány 76 százalék volt. Részben emiatt, részben pedig a felsőoktatásba való belépés lehetőségének szűkítése miatt a felsőoktatási intézményekből gyakorlatilag eltűntek a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű tanulók, arányuk a 2011-es 11 százalékról 2016-ra 2 százalékra csökkent. A halmozottan hátrányos helyzetű tanulók elkülönítésének mértékét az általános iskolai oktatásban mérő szegregációs index ugyanebben az időszakban 26,6 százalékról 36,4 százalékra növekedett, ami döbbenetes mértékű kasztosodást jelez. A kompetenciamérések intézményi adatai szerint a szociális alapú elkülönítés egyúttal folyamatosan növekvő etnikai szegregációval jár együtt, a roma többségű általános iskolák (gettóiskolák) aránya már 2015-ben is meghaladta a 14 százalékot.

Az átalakuló iskolarendszer egyre gátlástalanabbul képezi le és szolgálja ki a kasztrendszert. A társadalmi törésvonalakat ez a kormányzat az iskolarendszeren belüli törésvonalakká konvertálja. Új törésvonalakat hozott létre, illetve elmélyítette az állami, egyházi és magániskolák, illetve a cigány és „cigánymentes” iskolák közötti szakadékokat. Ennek egyik – bár messze nem az egyetlen – eszköze az egyházi tulajdonban lévő iskolahálózat terjeszkedésének előmozdítása. Az általános iskolai oktatásban az egyházi intézmények aránya 2010 és 2016 között 9,4 százalékról 15,8 százalékra növekedett, miközben az összes többi nem állami tulajdonban lévő iskola aránya 5 százalék alatt van. Középfokon az egyházi intézmények aránya több mint duplájára nőtt, ma már majdnem minden negyedik középfokú iskolát egyházak tartanak fenn. Bizonyos elemzések szerint a történelmi nagyegyházak egyre bővülő iskolahálózata a szelekció egyik motorja, elképesztő sikerességgel tartják távol az alacsony státuszú családokban élő gyerekeket.

Ez a rendszer a szükségesnél sokkal több iskolát működtet annak érdekében, hogy az iskolahálózatban mindenki megtalálja a „társadalmi állásának” megfelelő intézményt. Az egyházi intézmények szaporodása és a korábban bezárt kisiskolák újranyitása miatt a 100 főnél kisebb létszámú általános iskolákban tanuló gyerekek aránya a 2010-es 5,5 százalékról 7,9 százalékra nőtt. A hátrányos helyzetű tanulók lemorzsolódása, a tankötelezettség csökkentése és az iskolarendszerű szakképzés idejének rövidítése miatt ma már az is a szülők társadalmi státuszától függ, hogy a gyerekük mennyi időt tölthet az oktatásban...

ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése