ILLÚZIÓK BŰVÖLETÉBEN

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: VÁRHEGYI ÉVA
2018.03.02.

Vajon létezhet-e hit illúziók nélkül, ahogyan Károlyi Mihály vélte? Aki a megismert múlt elemeiből próbál felépíteni egy kívánatos, ám ismeretlen jövőt, nehezen mentesítheti magát az illúzióktól. Az emberiség története illúziók és csalódások sorozataként is leírható. Így van ez a gazdaság vonatkozásában is, amelyet bár törvényszerűségek is alakítanak, mégiscsak többé-kevésbé autonóm emberek működtetik. Abban persze jelentős különbségek lehetnek, hogy illúzióinkat mennyire hatja át érzelmi töltet, és mekkora az ebből fakadó lelkesültség hatósugara, vagyis mennyire ragályos a „kór”.

A kérdés az 1968-as gazdasági reform 50. évfordulójával kapcsolatosan kezdett foglalkoztatni. Minthogy koromnál fogva éppen akkortájt váltam fogékonnyá a világ (benne a politika és a gazdaság) dolgaira, most, a kerek évforduló alkalmat adott végiggondolni, hogy sok kortársammal együtt miféle illúziók bűvöletében (vagy inkább fogságában?) éltük át az elmúlt fél évszázadot.

Reformillúzió

Akinek elméje a hatvanas évek közepétől nyiladozott, és netán még közgazdász is volt a szűkebb környezetében, arra ’68 szelleme nem csupán Prága és Párizs kapcsán hatott, hanem a Budapesten épp akkor életbe léptetett „új gazdasági mechanizmus” miatt is. (A mechanizmusreform előzményeiről és főbb vonásairól lásd Pető Iván Ötvenéves az új mechanizmusc. írását, ÉS, 2018/8., febr. 23. Az ő történészi megközelítésével szemben jelen írás személyes élményeken alapuló, szubjektív képet kíván adni.) Reformokban a korábbi és későbbi korokban is lehetett hinni, ám az ötvenes évek és a rendszerváltás közötti időszakban csak jó adag illúzióval gondolhatta bárki, hogy mégoly bátor reformprogram is érdemi változást hozhat. Így volt ez a tervutasítások rendszerét felszámoló-meghaladó 68-as új gazdasági mechanizmussal csakúgy, mint a nyolcvanas évek újabb reformhullámával.

A szocializmus öröknek látszó rendszerében sokan hittek abban, hogy a piacgazdaság szimulálásával növelhető a gazdaság hatékonysága, és ezzel kicsit élhetőbbé válhat a rendszer. Mivel ennél többre reálisan nem lehetett vágyni, némi öncsalással hihetőnek látszott, hogy a tervgazdaság racionálisabban is működtethető, ha legalább a folyó termelésben szerepet kapnak a gazdasági szereplők egyéni érdekei, és nem mindent a pártállam vezetői döntenek el. A reformillúzió azt is sokakkal elhitette, hogy ha a vállalatvezetők érdekeltté válnak a nyereségben, sőt még a dolgozók keresetébe is beépül a béren felüli nyereségrészesedés, akkor kevésbé lesz pazarló a gazdálkodás.

Ám hiába állította a ’68-as modell a tervutasítások helyett a nyereséget a gazdasági döntések középpontjába, a felső elvárások, a változatlanul elsőbbséget élvező népgazdasági tervek és ellátási kötelezettségek teljesítése felülírta az üzleti racionalitást és a fogyasztói igényeket. És hiába váltak rugalmasabbá az árak, az állami támogatások kiterjedt rendszere és a mesterséges árfolyamokkal is eltorzított világpiaci árak továbbra sem engedték, hogy a piaci kereslet alakítsa a kínálatot. Illúziónak bizonyult az is, hogy a különféle pótszerekkel szimulált piac és a vállalatok megnövelt döntési önállósága érdemben csökkenti majd a rendszert egyidejűleg jellemző pazarlást és hiányt. Hamar kiderült, hogy mit sem ér az önállóság, ha hiányoznak a szükséges pénzforrások, illetve a hozzáférés felsőbb hatalmak (Tervhivatal, MNB) döntésétől függ. Elegendő forgótőke hiányában a vállalatok nem élhettek adott önállóságukkal, és a bankhitel is olyan „kényszerhitellé” vált, amelynek megtagadása a halálos ítéletet jelentette volna.

Voltak néhányan (például Kornai János), akik nem hittek abban, hogy a párturalom és az állami tulajdon dominanciája mellett bármiféle reformokkal is áttörés érhető el. Akik eleve szkepszissel nézték a hatvanas, majd a nyolcvanas évek reformjait, mondván: kutyából nem lesz szalonna. Ők megkímélték magukat a reformillúzióból fakadó csalódásoktól. A közgazdászok jelentős része azonban (Antal Lászlótól Tardos Mártonig, Bácskai Tamástól Pulai Miklósig) újabb és újabb reformlépéseken törte a fejét, abban bízva, hogy a kis lépések taktikájával és a szimuláció módszerével akkor is javítható a rendszer, ha az alapok nem építhetők át...

ITT OLVASHATÓ