2018. március 11., vasárnap

KAMPEC DOLORES LXXV. - BÉLASZATTVA

REZEDA VILÁGA
Szerző: Rezeda
2018.03.11.


Béla olyan kitartóan várta a tavaszt, hogy az meg is érkezett. Nem lopakodott a kertek alján vagy bújt elő a fa odvából, hanem egy darabban lezuhant az égből. A rigók, akik fejükön hókalappal üldögéltek megadóan a vödrük peremén, egy szempillantás alatt lettek olyanok, mintha zuhany alól léptek volna elő. Rájuk olvadt a nagy fehérség, ahogyan lehetett hallani a sercegést is, amint a föld alá tolakodó víz súrlódik a napvilágra igyekvő friss fűszálakkal.

A patkánynak ez már sok volt, ez a földöntúli fény, és nem azért, mert nem akarta volna látni Isten reá meredő háromszög-tekintetét, hanem, mert bántotta a szemét, és előjött az allergiája is. Visszamenekült hát a pincébe, a macska pedig csajok után kajtatott a tetőn – elfeledve a nyüves udvart, ahol gyilkosból egy kicsit emberré is változott -, mert mindent legyőzött a hormonok megállíthatatlan zubogása, és úgy vernyogott, hogy elnyomta a műanyagdömperesek zaját is, ami viszont azt mutatta, hogy a falu is felébredt.

De még mennyire. A fogatlanok, akik a dunna alatt reszketve várták, hogy túléljék a telet, megmenekülve a mindent megszépítő fagyhaláltól, délcegen bicegtek a botjaikkal, és a duplagyűrűsök, ó, a duplagyűrűsök is odahagyták az állukon csomózott kendőket, kacér, virágmintás otthonkájuk lobogott a friss szélben, amely a bánatos szemű fiatalasszonyok sóhajtásait cipelte fokhagymaszaggal elegyest. A bádogbános pedig úgy kongatta a harangját, mintha a tatár állna a falu határában, aztán kiderült, azt is hiszi.

Ezt prédikálta a miséken, és a báva közönség, aki Istennel akart randevúzni a dohos falak között, párttaggyűlést kapott vigasz helyett, és a malacszemekben megjelent a bizonytalan félelem, amitől a bádogbános elégedetten csettintett. Egyébként is ellepték a falut ilyen különös, öltönyös emberek, és olyan dolgokról meséltek a báva népeknek, amikről azoknak fogalma sem volt, de egy kósza este, amikor az egyik olajos hajú a szénrakodás kormával az arcán indult a kocsmába, hogy kiengesztelje a testét, nem jutott el a megmentő fröccséig.

Az ivó előtt, a nagyságos Szentháromság szobor tövében törték be a fejét, félelemtől reszkető kézzel ugyan, de alaposan. Aztán köréje gyűltek szelíden, és nézték, hogy ez nem is olyan allahista, hanem a Józsi, jé, tényleg, az Ödön bácsi fia. – Mér’ nem szólt. – Ennyi volt az oppardon, de látszott, hogy az összes teljesen megzakkant. Minél több gyűlés volt a kultúrban, a bádogbános minél többet ájtatoskodott a szószéken, ezeknek a szeme úgy lett egyre véresebb és üresebb, a fülükön keresztül pedig fütyült a huzat.

Béla csak nézte ezt az egészet szenvtelenül, újra rájött, hogy egyáltalán nem való erre a világra, és érezte a menekülés bizsergését is a lábában, ami még nagyon régen buszra ültette, hogy meg se álljon a város bűnös forgatagáig, ahol nem volt pállott ugyan a levegő, ezzel szemben vér-, és puskapor szaga volt. Ezért ült itt a kocsma udvarán azóta is, meg a jól bejáratott székén, ahol néha előadott valamit, hogy ne legyen ott se, elemelkedett a székéről, és mozivászonná változtatta a légyszaros falat, hogy azon nézze élete filmjét...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése