2018. március 13., kedd

KOFAORSZÁG ÉS AZ ORDÍTÓ EGÉR

NÉPSZAVA ONLINE - SZÉP SZÓ
Szerző: FRISS RÓBERT
2018.03.10.


Volt egyszer egy polgári forradalmunk. Meg kellene becsülnünk, mert mondhatja a kormányfő ahányszor csak akarja, hogy a magyar szabadságszerető nép, ha egyszer a szabadság elvont vágyként él csak az emberekben és a közösségi tett mély hiátust mutat. Pedig 1848 polgári forradalma megérdemelné a megbecsülést. Forradalomból, felkelésből soha nem volt annyi e honban, mint tunyaságból, és abból a restségből, ami véghetetlen fogékonnyá tett bennünket a túlélés, a megmaradás fortélyainak elsajátítására. Ok, okozat felcserélhető.

Méltatlan örökösök

Ünnepelnénk most is tiszta szívvel a 170. évfordulót, ha a kollektív emlékezetbe fagyott relikviákon túl volna mit. De nincs. Sem a kormány, sem mai állapotában a nemzet nem méltó örököse 1848-nak. Nyolc éve kormányoz ez a hatalom, amely módszeres erőszakot tett mindazon, amiért 1848-49-ben a nemzet küzdött, megbecstelenítette azt, amit azon a márciusi napon 12 pontba sűrítve, a szabad magyar sajtó első nyomataként kívánt. A nemzet pedig kezelhető csendben hallgatja a közhely-forradalmiság lózungjait, s eltűri a méltatlanok uralmát.

Azt látjuk, hogy e szociálisan és politikailag végzetesen kettészakított nemzetnek először is önmagán kell erőt vennie, hogy visszanyerje hétköznapi szabadságát és úrrá legyen mindazokon, akik ebben korlátozzák, ettől megfosztják egy olyan történelmileg kegyes pillanatban, amikor autonómiáját külső erő nem fenyegeti. Könnyű volna persze ezt elvárni egy olyan néptől, amely évezreden át csiszolta a megmaradás művészetét, amelynek zsigereibe ivódott, hogy a puszta nemzeti létért küzdve, ritka forradalmai között rutinosan kijátssza a mindenkori hatalmat, s elsajátítsa nyelve és kultúrája megőrzésének hétköznapi eszközeit. És könnyebb erre építkezve az aranytojást tojó tyúk jövőjét ígérni, mint a közösséget hagyni, hogy gyakorolja az autonómia szabadságát.

A bukott forradalmak és szabadságharcok csak elmélyítették a nép passzív ellenállását. Az élünk valahogy, úgysem tehetünk semmit tudatát, a „sorsverte magyarság” képzetét, a közemlékezetben díszletként felhasznált küzdelem emlékét. Közben legjobbjai önmagukat marcangolták. Egyik csalta a másikat, másik az egyiket a hatalomért, abban az elhivatottságban, hogy csak egyedül ő látja tisztán a megváltást. Legnagyobbjai vagy a döblingi háborodottak között végezték, vagy száműzetésben. Ha nem a kivégzőosztag előtt. Nem tudtak harmóniát teremteni fontolva haladás és forradalom között. Elvesztek a "vagy-vagy" undorában, konszolidálni nem ők konszolidáltak, hanem a maga akarata szerint valamely külső erő. És tovább: ha a szellemi és politikai elit egyik fele a nyugati modernizáció mellett állt ki, a másik fele nemzethalált kiáltott. Az aktuális hatalom sokakat elkergetett, sokakat a kilátástalan provincializmus űzött el. A többség maradt. Aprózta tovább a megélhetést, viselte a túlélők minden terhét, átkát...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése