2018. április 11., szerda

1938. AUGUSZTUS 25. - 2018. ÁPRILIS 11.

MAGYAR NEMZET ONLINE
Szerző: PETHŐ TIBOR
2018.04.11.


A Magyar Nemzet újságírói a Globus Nyomda szedőtermében, az ólomszagot ontó rotációs körforgó gép mellett gyülekeztek. Pontban éjfélkor behelyezték az utolsó ólomhengereket, felzúgott a hatalmas vasszerkezet, nem sokkal később már ontotta magából az első példányokat. A gépet aztán leállították, a festéktől még nedves újságoldalakat a mester átnyújtotta Pethő Sándornak. „Hoc opus, hic labor est” (Ez a feladat, ez a küzdelem) – idézte Vergiliust Pethő. 1938. augusztus 25-e hajnalán így indult útjára homlokán a 12 pont betűivel a Magyar Nemzet. 

Fáj az emlékezés, a nagyapámtól hallott történet felidézése. Tegnap bekövetkezett az, amitől szíve mélyén mindenki tartott, ha a lélek nem is vitte rá, hogy hangosan kimondja. „Megszűnik a Magyar Nemzet – röpítette világgá a hírt az internet. Aztán arról értesültünk, hogy tárgyalások zajlanak a lap újjászületéséről. Akármilyen fordulatot vesznek is az események, az bizonyos, hogy a Magyar Nemzet fontos korszaka a mai nappal lezárul. A történelem vihara kétszer ítélte hosszabb hallgatásra lapunkat. Először 1944 márciusában. A németek bevonulását követő napokban a Gestapo emberei feldúlták a szerkesztőséget. A munkatársak közül Parragi Györgyöt Mauthausenbe, Baráti Huszár Aladárt Dachauba deportálták, Lendvai Istvánt a nyilasok verték agyon. Másodszor a magyar forradalmat eltipró Vörös Hadsereg budapesti bevonulása némította el 1956 novemberében a Magyar Nemzetet.

A hadra kelt idő most újból végigsöpört rajtunk. A kései utódok kezéből ismét a politika ütötte ki a tollat 2018 áprilisában. Pethő Sándor szavai metsző pontossággal adják vissza jelenlegi helyzetünket: a szószék „hirtelen, egy titokzatos földrengés érintésére omlott össze alattunk”. Az alapító főszerkesztő ezt az első szám beköszöntő vezércikkében írta, korábbi napilapja, a Magyarság váratlan szélsőjobboldali pálfordulására utalva. A sors különös fordulata, hogy Pethő keserű szavait az utolsó számban dédunokája kénytelen idézni.

A búcsú pillanataiban eszembe jutnak elnémított lapunk nevezetes korszakai. A háború előtti, a legszebb, amikor a Magyar Nemzet az elsők között rántott kardot az embertelen eszmék elleni küzdelemben. Reményt adott az üldözötteknek, bátorította konzervatív-liberális olvasótáborát. A koalíció éveiben már a hatalomra törő kommunistákkal szemben, a polgári világ megőrzéséért folytatta a harcot, hogy azután elszürkülve-kiüresedve élje át a legkeményebb Rákosi-időket. Ám még akkor is sikerült búvópatakként megőriznie valami keveset a Magyar Nemzetnek régi önmagából. Aztán felidézem a többit: ötvenhat forradalmi számait, a hetvenes-nyolcvanas évek másodvirágzását és azt a szerepet, amelyet a Magyar Nemzet a rendszerváltozás motorjaként 1988 és 1991 között betöltött.

Korszakhatárra érkezve most már nyugodtan idesorolhatjuk a 2015 februárját követő időket is. Hogy mi volt a titka a Magyar Nemzetnek a négy évtizednyi kommunista diktatúra idején, amelyben élete felét kénytelen volt leélni, mit jelentett a New York-palota második emeletén lakó szerkesztőséghez tartozni, azt érzékletesen fogalmazta meg lapunk egykori munkatársa, Javorniczky István: „1976. október elsején teljesült akkor már erős vágyam: az akkor legtekintélyesebb magyar napilap, a Magyar Nemzet pályakezdő újságírója lettem. A Magyar Nemzetnél dolgozni akkoriban rangnak számított. A szakmán belül és kívül egyaránt másképp néztek az emberre, ha azzal kért interjút valakitől, hogy ettől a laptól jött. A Népszabadság a hatalmat jelképezte, a Magyar Nemzet a szelíd, de határozott másságot. Korántsem a nyílt szembenállást a fennállóval szemben, de a nüanszbeli különbséget a hivatalos szemlélettől.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése