Szerző: KÁROLYI CSABA
2018.03.29.
Az író hat önálló kötetet adott már ki, drámákat, mesejátékokat, tanulmányokat, novellákat, regényeket. Dramaturgként is dolgozott, színházelmélettel is foglalkozott. Négy műfordításkötete közül a legutóbbi, Giambattista Basile Pentameron című nápolyi mesegyűjteménye 2014-ben jelent meg. A prózaírói pályán P. Lujza: Útvesztő alig eltévedt kislányoknak című regénye indította el 2006-ban. A test hangjai című 2011‑es novellafüzérét követi új regénye, az Apa Szarajevóba ment, mely máris komoly elismerésben részesült.
– Mióta ezt a regényt megírtad, egy másik munkán dolgozol, amiről már lehet tudni. Az újrakezdés receptjei című könyvben észak-erdélyi holokauszt-túlélők mesélik majd el neked az életüket. Mennyiben folytatod ezzel a regényt?
– Technikailag sok különbség van, ugyanakkor, még ha nem szervesen is, de folytatása az előzőeknek. 2015-ben, amikor egy menekültsegítő csoport tagjaként egy gerillakonyhában főztem, elég sok közel-keleti ízzel kísérleteztem. Nagyjából ekkor döbbentem rá, hogy bár Erdélyből származom, a flódnit meg a csólentet leszámítva semmit nem tudok az erdélyi zsidó konyháról. Eleinte valóban csak egy receptes könyvet akartam írni túlélők közlései alapján. De menet közben kiderült, hogy megkerülhetetlen az életutakról való beszéd. Illetve még az is kiderült, hogy a főzés felől faggatózva kimozdulunk abból a panelből, amibe egy sokadjára megszólaltatott ember óhatatlanul beszorul. De ez nem volt tudatos eleinte, nem vagyok szociológus vagy antropológus, Solt Ottilia és Csalog Zsolt állt előttem példaként. Végül kikerekedett tizenkét roppant részletes életútinterjú. Különösen érdekelt az erdélyi zsidóság magyar identitása és Trianon-traumája, illetve az is, hogyan élték meg a revíziót. Érdekelt az is, milyen volt hazajönni a koncentrációs táborból a csajkarendszerbe, hogyan álltak lábra, volt-e, aki otthon fogadja őket, és mi maradt végül a család emlékezetéből, a háztartásokból. Nem interjúkötetet írok, hanem az emberi életút mentén szövöm össze tizenkét túlélő történetét, a gyerekkortól kezdve a felnőtté váláson át a máig. Ebben benne van az idillinek tetsző békeidő, aztán a begettózás, transzport, Auschwitz és a további táborok, a megmaradók szétszóratása, hazajövetel, lábra állás, újrakezdés. Majd’ mindenkivel főztem is, úgyhogy a történeteket hol megakasztják, hol összekötik a receptek.
– Az Apa Szarajevóba mentben is erősen érdekelt téged a másság, a kiszolgáltatottság, a kisebbségi helyzet, az áldozati szerep. Mennyire tudatos számodra, hogy ezzel foglalkozol?
– Megfordíthatom? Épp a holokauszt-túlélőkkel folytatott interjúk során döbbentem rá arra, hogyan lehet kijönni az áldozatiságból. A regényben nem válaszokat akartam adni, csak kérdéseket fölvetni. Itt viszont, ahogyan ők válaszoltak, lassan körvonalazódni kezdtek a túlélési stratégiák. Hogy az áldozatiság különböző megjelenéseit miként lehet legyőzni. Hogy a veszteség, miközben nagyon is elevenen ott hordom az emlékezetemben, nem az egyetlen meghatározóm. Minden interjúalanytól kaptam valami útravalót, amitől erősebbnek érzem magam.
– Már a novelláskötetedben is kiszolgáltatottak a nők. A regénybeli elbeszélő-főhősöd, Keller Jázmin is halmozottan hátrányos helyzetű. Félárva, apahiányos, félig zsidó, kicsit román, zavaros identitású, önmagát kereső, lányként, nőként is megalázó helyzetekbe kerül. Miért egy ilyen főhősre volt szükséged?
– Most, hogy így felsoroltad, valóban halmozottnak tűnik. De a mai Magyarországon vajon nincsenek hátrányos helyzetben a nők? Ráadásul a regnáló kurzus ezt még súlyosbítja is. Ez a mostani állandó szorongás, miközben folyton valami ellenséget képeznek körülöttünk, hogy az igazi szorongásainkra ne tudjunk választ kapni, nem hasonlít-e vajon arra, mint amiben ez a Keller Jázmin vergődik? Ez is olyan kérdés, amit nem akartam megválaszolni, csak alig sejlő utalásként rejtettem el a regényben. Például nem véletlenül kutatná Jázmin a posztviktoriánus korszakot, ha lenne hozzá elég bátorsága. Tudnunk kell, mikor, hol, hogyan váltunk áldozatokká, mi miatt lehet ma azt tenni velünk, amit. Az az alapkérdés mozgatott, hogy ha az én generációm nem dolgozza fel a traumáit, és nem szembesül azzal, hol babráltak ki velünk, akkor ugyanabban a játszmakörben folytatjuk tovább az életet, ami aztán rávetül az utánunk jövőkre is.
– Mindenki áldozat, vagy főleg a nők?
– Szerintem mindenki áldozat a maga módján. Itt, Kelet-Európában legalábbis. A mellérendelési viszonyokat, a win-win stratégiákat, ami az angolszász világban bevett technika, még nem sajátítottuk el. Aki engem manipulál, a kisebb ellenállást akaratlanul is kihasználva, tán maga is manipulálva van. A dolog persze sokkal árnyaltabb ennél, de ezt próbáltam megpiszkálni a regényben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.