2018. április 6., péntek

ÁLLJ ELLEN, SZERVEZKEDJ!

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: JÁNOSSY ANDRÁS
2018.04.06.


Egy héttel a március 15-i miniszterelnöki beszéd után Fleck Zoltán és Magyar Bálint a Hír TV Egyenesen című műsorában kifejtette azt, amit a hatalommegtartás „B forgatókönyv”-ének is lehet nevezni, tudniillik, hogy Orbánék a választások elvesztése esetén – egyes körzetek ellenzéki győzelmeinek a Nemzeti Választási Bizottsággal történő, a jog látszatába burkolt megsemmisítése mellett – utcai erőszakhoz is fognak folyamodni. A páros interjú közreadása (Következmény címmel a honlapon is megnézhető) lehetővé teszi a számomra, hogy megjelentessem tavaly május elején írt cikkem, amit eddig attól való félelmemben tartottam vissza, hogy bevezető részének tartalmával – ami egybeesik a két szociológus által kifejtett gondolatokkal – esetleg elveszem néhány ellenzéki olvasó kedvét attól, hogy elmenjen szavazni. Az írás célja nem a szavazásnak, hanem a szavazást követően a társadalomban meginduló gondolkodási folyamatnak a befolyásolása néhány észrevétellel.

Természetesen én is úgy gondolom, hogy el kell menni szavazni – legalább becsületből, ha már attól, hogy érdemben választhassunk, meg lettünk fosztva. És még csak félni sem kell a választójogunk gyakorlásától, hiszen az Orbán-hatalom, mivel az ellenzéki pártok ettől megkímélték, nem készül a B forgatókönyv alkalmazására. Azaz a szavazóhelyiségekben nem kell erőszakra számítani, és a választási gyűléseken is csak olyan mértékben fognak a felbérelt „kopaszok” erőszakkal fellépni a nem NER-konform polgárok ellen – a rendőrség tevékeny tétlensége mellett –, amennyire azt az elmúlt napokban már meg is szoktuk az újságírókkal szemben. Nem kerül tehát sor az EBESZ-megfigyelők szemöldökének túl gyakori felhúzására – aminek köszönhetően egy ideig még töretlenül folyhat tovább az őket delegáló nyugat-uniós államok pénze az Orbán-hatalom funkcionáriusainak és kegyeltjeinek számlájára.

(Értelemszerűen a március 15-i ünnepi beszédében Orbán által „a választás után”-ra bejelentett „erkölcsi, politikai és jogi elégtétel” is nem a B, hanem az A forgatókönyv szerint, azaz késleltetetten fog megvalósulni. Ahogyan négy éve is a választás után két nappal, április 8-án Lázár János a Norvég Civil Támogatási Alapot kezelő négytagú civil konzorciumot még csupán a miniszter kollégájának írt levélben támadta meg.E naptól számítva egészen pontosan öt hónapot kellett várni arra, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda rendőrei rohamot intézzenek az Ökotárs alapítvány irodája ellen, vezetőjét őrizet mellett hazakísérjék, a lakásában házkutatást tartsanak, meg hogy nagyobb sebességre kapcsolják a miniszterelnök által a KEHI elnökéhez intézett, soron kívüli kormányzati ellenőrzést elrendelő utasítás 2014. május 23-i kiadása után indított, végül is 58 NCTA-támogatású civil szervezetre kiterjesztett – NAV-vizsgálattal és adószám-felfüggesztéssel színesített, kormányzati rágalmakkal fűszerezett – hatósági nyomasztást. Sőt, mindent figyelembe véve több mint tizenkét hónapot várhatott a kellő intézkedésekre a közvélemény, hiszen 2013. augusztus 14–15-én jelentették meg – a G-nap előtt még hevesen kormánypárti Heti Válasz útján – azt az üzenetet, amely előrejelezte, hogy le fog csapni a hatalom ökle, mivel – az újság szerint – „a Soros-hálózathoz került az úgynevezett Norvég Alap óriástámogatásainak kiközvetítése”.)

Eddig kényszerpihenőn tartott cikkem címe eredetileg ez volt: A probléma, amit így írtam le: Orbán és társai a magyar közvélemény nagy részének, alighanem a többségének a szemében túlmentek azon, ami még megbocsátható. Igaz, az elítélésszázalékok eltérnek egymástól attól függően, hogy miről van szó: a köztulajdon magántulajdonná való átlényegítéséről, az oktatást, szociális ellátást, egészségügyet, környezetvédelmet lezüllesztő társadalompolitikáról vagy a jogállami biztosítékoknak – az engedélyező/ellenőrző hatóságok, a bűnüldözés és az alkotmánybíráskodás függetlenségének, a civil és vallási jogoknak, a médiapluralizmusnak – az erodálásáról, illetve az önkormányzati autonómiáknak vagy a közvetlen demokrácia intézményeinek a részleges felszámolásáról. De nem a transzgresszió szférája vagy érzékelt mértéke a fontos, hanem az az erkölcsi megdöbbenés és felháborodás, amit az emberekben kivált a Fidesz támadása a társadalom bevett értékei és megszokott működési rendje ellen. Hiszen ez a támadás bárminemű átfogó pozitív vízió nélkül folyik, ami olyan kontextusba helyezné említett közös javaink radikális átalakítását, amely, ha elfogadhatóságot nem is, legalább „érthetőséget” kölcsönözne a változtatásoknak.

A megbocsáthatatlanságnak azonban vannak következményei is.

Az első, legkönnyebben átlátható következmény tisztán technikai. Hiszen ha a szavazók irányultságában olyan helyzet állna elő, amelyben ez megtörténhet, akkor a vereség megakadályozására Orbán Viktor és társai – szelídítem az eredeti kifejezést – a B forgatókönyvet hajtanák végre, ugyanis nincsen más módjuk a számonkérés elkerülésére, csak a hatalmon maradás, lehetőleg koalíciókényszer nélkül. Ez szükségszerű következménye annak az útnak, amelyre 2010-ben léptek.

Ezt a problémát mindenki átlátja. Mégis, az ellenzéki politikusok – a Jobbiktól a Momentumig – a lakosságot nem az esetleges – szelídítek – B forgatókönyv túlélésére és a földalatti kapcsolattartás művészetére igyekeznek kitanítani, hanem az A forgatókönyv, az összellenzéki kudarc felé való haladás szépségeiben való gyönyörködésre – kiegészítés: „szépség”-en a hitelességet értve, ami érdekében egymással versenyeztek, mindmáig töretlenül. Eközben azonban az Országgyűlés elnökének kérésére a Belügyminisztérium az Országgyűlési Őrség számára tömegoszlatási célokra különböző lőfegyvereket, elfogó hálót, gránátvetőket, gumibotokat és sokkolókat kíván beszerezni (kiegészítés: időközben megtörtént), a Magyar Nemzeti Bank pedig a fegyverbeszerzésen túl fegyveres személyzetet is rendszeresített s a többi. Orbán és emberei ugyanis ilyen gyakorlatiasan értelmezik a közvélemény kritikusabbá válásának esélyét a maguk szempontjából.

Az ellenzéki pártok viszont mindezen legfeljebb viccelnek, komolyan szóvá nem teszik. Másrészt a lakosságot sem mozgósítják arra, hogy fellépjen „a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására” irányuló – még a 2011-es egypárti Alaptörvényben is tilalmazott – tevékenységek ellen. Jóllehet éppen ez történik valamennyiünk szeme előtt. És jóllehet az ilyen tevékenységekkel szemben törvényes úton fellépni kötelesség – mondja a rendszerváltás alkotmányával egybehangzóan az Alaptörvény –, méghozzá mindenki számára, azaz a pártelitek számára is.

Az idézett szöveghelyen az „erőszakos” nem jelent feltétlenül „fegyveres cselekmények” révén való hatalommegszerzést vagy ilyenek révén való kizárólagos hatalombirtoklást – ez efféle magatartással az Alaptörvény egy másik szöveghelye foglalkozik, ami ugyancsak az egykori alkotmány egy pontjának átvétele –, hiszen például a kellően testes és eltökélt futballszurkolók mozgósítása is erőszak. A „kizárólagos birtoklás”-nak pedig még csak nem is fogalmi összetevője az erőszak, annak alkalmazása nélkül is megvalósulhat. Például fejbeverő erejű pénzjuttatással. Vagy más módon. De a B forgatókönyv ezen alváltozatait csupán a teljesség kedvéért említem, ahogyan a jelenlegi kormánypárttal való, választások utáni együttműködést, azaz a C forgatókönyvet is – melynek szintén vannak alváltozatai –, hiszen ezek esetleges alkalmazására vonatkozó konkrét szándékokra utaló bizonyítékok nélkül mindez csupán teoretikus lehetőség.

Ami viszont feltűnő, az az ellenzéki pártvezérekben a kormánnyal szembeni durva verbális agresszorkodások fedőtüze alatt működő gyakorlati visszafogottság. Hogy ennek mi az oka, nem tudható. De a dolog tartalmilag nyilvánvalóan az A forgatókönyv elfogadását – vagy tudomásul vételét stb. – jelenti, és azt sugallja, hogy jól érzik magukat őfelsége ellenzékeként.

Az eredeti szövegben itt az Orbánnal való együttműködés érdekében a különböző pártok helyzetében elvállalandó eszmei lemondások hipotetikus elemzése szerepelt. Ehelyett most álljon itt egy megjegyzés arról, hogy milyen gyakorlati kompromisszumokat nem vállalnak ellenzéki pártjaink az egymással való együttműködés érdekében: ha azokban a körzetekben, ahol az ellenzéknek összességében a Fideszét megközelítő támogatottsága van, a balliberális ellenzéki pártok (az egyszerűség kedvéért az LMP-t és a Momentumot is idesorolva) visszaléptek volna a Jobbik javára, ahol az az esélyesebb, akkor ezzel a Jobbik szavazóira olyan hatást gyakoroltak volna, ami megnövelte volna az átszavazási hajlandóságukat ott, ahol a ballib jelöltek a relatíve erősebbek. Tehát országos szinten az utóbbiak választási esélyei javulnának – abban az esetben is, ha a Jobbik vezetői továbbra is elzárkóznak a „koordinált” (kölcsönös) visszaléptetésektől –, ekképp a lépés növelte volna az összes ellenzéki képviselőjelölt nyerési esélyeit. Emellett a bizonytalanokat is mozgósította volna, azaz maximalizálhatta volna az ellenzékre leadott szavazatok számát. De ezt a lépést a ballibek nem tették meg.



Államunk (pontosítva:) 8 év óta tartó erőszakos uralásának – az ország de facto megszállásának – vannak azonban a technikaiaknál mélyebb következményei is: morálisak és történelmiek. Ugyanis a megbocsáthatatlanság ítéletét a magyar társadalom nem fogja, mert nem tudja elfelejteni. Erre nem lesz elegendő sem a 2018‑as választások Fidesz általi megnyerése, sem a – szelídítve – B forgatókönyv alkalmazása. Sem a dolog esetleges ismétlése négy év múlva...

Az erkölcsi problémát az konstituálja, hogy a megbocsátásnak a létrejött körülmények közötti lehetetlensége azt is jelenti, hogy az A forgatókönyv választásával vagy az abba való belenyugvással az ellenzéki pártok is szembenállnak a polgárok jó részének morális ítéletével. Ezt a pártok maguk is érzékelik – ezért (korszerűsítve:) tették meg a régi pártok listavezetőnek Karácsony Gergőt, illetve ezért ajánlgatják valamennyien egymásnak, hogy tűnjenek el a süllyesztőben, vagy szívódjanak fel. De éppen amiatt hiteltelenek az ellenzéki pártok elnököktől a listautolsó képviselőjelöltekig, mert ebben a helyzetben, amikor az országnak alighanem a többsége valami történelmi dolgot, alapvető változtatást vár el tőlük, csupán egymás ellen taktikáznak. Ezzel pedig azt bizonyítják, hogy hit nélküliek: hiányzik belőlük a jó iránti elkötelezettség – kiegészítés: aminek csupán a minimuma volna az esélyesebb ellenzéki jelölt javára történő visszalépés megtétele –, és hogy hajlandók megbékélni a rosszal a gyakorlati céljaikra.

Az ellenzéki politikusoknak félnivalójuk sincsen, hiszen még a B forgatókönyv megvalósítása esetén sem ők lennének az első áldozatok, ahogyan eddig sem ők voltak. A „Stop Soros” törvénycsomag közzétételével az Orbán-kormány jó előre megfogalmazta, hogy kiket akar elsőként eltakarítani az útból: a civileket (meg a független sajtó maradékát). Nem véletlen a választás – és nem véletlenül folyik ötödik éve a civilek meg az újságírók megfélemlítése –, róluk ugyanis, az ellenzéki politikusokkal ellentétben, nagyon is elgondolható, hogy ha begurulnak, a szavaikkal felrázzák a társadalmat.

A politikai elit egésze fojtogató súlyként nehezedik a társadalom torkára...


ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.