AZ ELFOJTÓSDI RONGÁLJA A LELKET - BESZÉLGETÉS ZOLTÁN GÁBOR ÍRÓVAL

ÉLET ÉS IRODALOM / INTERJÚ
Szerző: GROZDITS KÁROLY
2018.04.13.

Egy fontos és tanulságos esete a létezésnek, nem több és nem kevesebb. Olyasmik, amiket az Orgiában leírtam, most, amíg beszélgetünk, is történnek a világban. Erre általánosságban hajlamos az ember – állítja Zoltán Gábor a nyilasok XII. kerületi véres ténykedéséről. Erről szól a 2016-ban megjelent Orgia, új esszéregénye, a most megjelenő Szomszédpedig a történet hátterével, előzményeivel és következményeivel foglalkozik.

– „Hajtsunk fejet az áldozatok emléke előtt. A múltat be kell vallani” – hallhattuk a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján megrendezett megemlékezés reklámjában. És egyetértek vele, ha nem egyoldalú, ha nem „bevallatás”...

– Szinte mindenről úgy beszélünk, hogy van a „baloldal” meg a „jobboldal”... A jobboldalinak, állítólag, fájnak a kommunizmus áldozatai, és büszke a pozsonyi csatára, a baloldalinak meg állítólag a holokauszt fáj, és nem büszke a pozsonyi csatára. Szerintem pedig ez, így, értelmetlen. Olyan csapda, amit szándékosan állítanak. A vitatkozók pedig nemegyszer készségesen belemásznak ebbe a csapdába. Miközben mára értelmét vesztette a bal- és jobboldali felosztás.

– Örökre?

– Azt nem tudom, hogy örökre-e, de az biztos, hogy most értelmetlen, így aztán sietve le is kell szögeznem, hogy nem vélem magamat a baloldalhoz tartózónak. Se. Ami nemcsak a néhány évtizeddel ezelőtti dolgokra vonatkozik. A mai nyugat-európai baloldal olykor rettenetes dolgokat mond és cselekszik. Ha Németországban élnék, nem szavaznék ottani baloldali pártra. Angliában meg végképp nem.

Mostanában a nyilasokkal, a ’44–45‑ös tetteikkel foglalkozom, és úgy látom, hogy baloldaliként nem nagyon lehet hitelesen beszélni a szovjet bevonulásról, az azutáni évekről. És ha valami véletlen folytán nem a Szovjetunió nyomult volna be Magyarországra, hanem a nyugati szövetségesek, akkor nagyjából ugyanaz történhetett volna, mint a későbbi NSZK területén – jobban, alaposabban fel lehetett volna dolgozni a ’44-es történéseket. A ’45 utáni baloldal szörnyű hibákat követett el, és ezt nemcsak arra értem, amit cselekedtek, hanem arra is, ahogyan beszéltek meg amit elhallgattak, és amit nem tettek meg.

– Ezen logika alapján aki nem akarja a ’45 utáni baloldal hagyományát folytatni, az kénytelen belenézni a ’45 előtti történetekbe. „A múltat be kell vallani.”

– Sokszor azt sem tudjuk, hogy mit kellene bevallani! Először meg kell keresni a történeteket. Azt hiszem, tipikus, hogy belesétálunk olyan beszédhelyzetekbe, ahol nincs keresnivalónk, és olyasmi ellen hadakozunk, ami ellen nem kellene. Az esetek megismerése, feldolgozása és indulatok nélküli közzététele lenne fontos. Ha valaki a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján kezdi sulykolni a múltbevallás fontosságát, az úgy hangzik, mintha közben mutogatna: „nektek, piszkos balosok, nektek kell bevallanotok!”

– De erre még van is szándék...

– Persze. Tessék olvasni! Tessék elolvasni Nádas Péter könyvét, a Világló részleteket. Nála szebben és hitelesebben nehéz lenne elmondani, hogy a szülők miként vettek részt a kékcédulás választásban... És tudnám sorolni, hogy hányféle törekvés van a kommunista múlt bevallására. A Szomszédban írok is róla, milyen döbbenetes a listája azoknak, akik a Tanácsköztársaság alatt, hogy úgy mondjam, kompromittálódtak... Elég komoly társaság: Babits Mihály, Berény Róbert, Márffy Ödön...

ITT OLVASHATÓ