2018. április 8., vasárnap

AZ ELMÚLT 8 ÉV ÉS TEENDŐINK

NÉPSZAVA ONLINE - SZÉP SZÓ
Szerző: Új Egyenlőség Szerkesztősége
2018.04.07.


Április 8-án az ország dönt. Unalomig ismert mondat, hogy felelős állampolgárként kötelességünk beleszólni abba, mi történjen az országban. Ez a döntés két tényezőn alapul, a múlt cselekedetein és a jövő vélt ígéretein. Gyakran nehéz elválasztani egymástól a kettőt. Van, akinek a múlt vizsgálata során az egész rendszerváltás utáni időszak jön elő, más választó "elmúltnyolcévezget" (ennek idősíkja sokszor pártállástól függ). És az ígéretek hihetőségét is gyakran a múlt tetteinek szemüvegén keresztül nézzük. Egyre inkább feloldhatatlan, vagy annak látszó döntési alternatívák elé kerül az ember, és akár úgy is érezheti, az egyetlen helyes döntése, ha nem tesz semmit. A szavazáson való nem-részvétel is egy döntés, még ha ezt sokan nem is tekintik annak.

Ugyanakkor a választás leegyszerűsíthető döntés. Akarom-e, hogy úgy folytatódjon az ország irányítása, mint jelenleg történik? Ha önmagában ezt a kérdést meg tudja válaszolni az ember, akkor nagyon sokat tett azért, hogy eljusson a végső döntéshez: el kell-e menni szavazni?

Jó Állam után nem-kormányzás

Az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazin saját felületein és hetente két alkalommal a Népszava hasábjain a társadalom különböző metszetei alapján tükröt tart az olvasók elé. Elismerjük és büszkén vállaljuk, ez a tükör torzít. Szebben mondva nem értéksemleges, mivel van egy nagyon fontos fókusza. Ez pedig a társadalmi egyenlőség kérdése. Javasoljuk, ebből a szempontból gondoljuk végig az elmúlt négy, de talán inkább nyolc év mérlegét.

A választáson a győztes arra kap felhatalmazást, hogy kormányozzon. Ez a munkája, ez a szolgálata a választók felé. Az elmúlt nyolc év két szakaszra bontható: a 2010-2015 elejéig tartó időszak a rossz kormányzás évei voltak a Jó Állam nevében, míg 2015 februárjától a nem-kormányzás időszaka jött el. Sokan már nem is emlékeznek, hogy misztikus áhítattal beszélt a Jó Állam koncepciójáról 2010 után az Orbán-kormány. Saját kormánybiztosa volt, módszertani keretrendszert dolgoztak ki rá, és évente mérték is saját sikerességüket. A második Orbán-kormány konzervatív társadalompolitikával és neoliberális gazdaságpolitikai elképzelésekkel felvértezve látott munkához, és ezen koordináta-rendszerben kezdett neki a társadalom és gazdaság átformálásának. Ezzel szemben a harmadik Orbán-kormánynak már ilyen koherens közpolitikai terve sem volt, a kormányzati munkát a menekültüggyel és ahhoz kapcsolódó politikai akciók, kommunikációs kampányok sorával pótolta. Egész egyszerűen több szakterületen is azt a politikai döntést hozta, hogy nem tesz semmit.

A második Orbán-kormány még hitt abban, hogy kormányozni is kell. Hiszen a felhatalmazás mégis csak erről szólt. Az más kérdés, hogy például az egyenlőség és az igazságosság szempontjából mit tettek. A kormány neoliberális gazdaságpolitikájának köszönhetően leépítette a munkavállalók egyéni és kollektív jogait, ezzel csökkentette alkuerejüket. Ezzel megteremtette, hogy az alacsony bérek ellen ne legyen érdemi ellenállás, amelynek eredményeképpen a környező országok béremelkedési üteme magasabb lett, mint a "magyar modellé". A multinacionális vállalatok lettek a rendszer kedvezményezettjei, miközben a magyar kis- és középvállalatok nem kapták meg az esélyt a megerősödésre. Álságosan – főként EU-s támogatások hiú esélyével és torz adókedvezményekkel – arra ösztönözték a dolgozókat, hogy kényszervállalkozókká válva lemondjanak munkavállalói jogaikról. Ez a gazdasági modell a félperifériális kapitalista ország megerősítését, és nem egy új modell megteremtését szolgálta...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése