Szerző: BENKE ÁGNES
2018.04.14.
A statisztikák mögött mindig ott húzódnak a személyes sztorik. István néhány évvel ezelőtt a sok tízezer kivándorló magyar statisztikájában volt egy strigula.
Története rengeteg magyar története: Magyarország helyett Németországot választotta a biztos megélhetésért.
Lassan négy éve vagyok Németországban és nem tudnám megmondani, mi tart jobban vissza a hazajövetelben: a pénz, amit itt megkereshetek, vagy a közhangulat, amit otthon tapasztalok – kezdi mesélni nekem István, akinek öccse is Bajorországban él és dolgozik. Sosem szerepelt a tervei között, hogy kivándorló magyar maradjon. Aztán, hogy pénzügyileg megerősödik, haza akart térni Budapesten maradt párjához, akivel négy éve távkapcsolatban él. Nemrég azonban fordult a kocka. Már azt tervezgetik, milyen életet élhetnének együtt Németországban.
Ez István története a statisztika mögött.
„Gyakran járok haza, havonta kétszer. Ez oda-vissza 1300 km, megszoktam. Szeretem is ezt az utat, persze Magyarország felé mindig jobb menni, mert lélekben otthon maradtam. Az otthoni híreket olvasom, az otthoni barátságokat ápolom, nem is beszélve a családról.
Viszont egy idő múlva azt kezdtem észrevenni magamon, hogy a visszaút se zaklat már fel annyira. Sőt, kicsit megnyugtat, hogy elhagyhatom Magyarországot. Megtehetem, hogy nem foglalkozom azzal, ami otthon történik. Nem kell látnom a nyomasztó „STOP SOROS” plakátokat, miközben úton-útfélen azt tapasztalom, hogy ez nem is Kelet-Európa, hanem Észak-Balkán.
Van egy menekülttábor a német városban, ahol élek. Kifuserált áruházi épületből született ez a kényszermegoldás. Nem is vettem észre, mi van ott, míg öcsémmel szóba nem került. Viszont azóta mindig lassabban megyek el mellette, mert figyelem. Nem látok ugyan be, csak a tetőn vannak ablakai, nem lakóépületnek készült. Nem is tudom, mit szeretnék látni, önkéntelen az egész. Lassítok és figyelek. Tudom, bent vannak, mert rengeteg bicikli parkol az épület bejáratánál, szép rendben. Látok is színes bőrűeket bicajozni, szóval tényleg itt vannak a városban, de ettől még nem tűnt volna fel, hogy menekültek lennének. Itt amúgy is sokan tekernek.
A közelében vannak más üzletek is, amik még nyitva tartanak (diszkont, drogéria, stb.), és rendszeresen járok ide vásárolni. Viszont mostanában vettem észre, hogy bátran ott merem hagyni a táskámat a kocsiban, ha beszaladok valahová, miközben Magyarországon még kormányzárat is teszek fel. Persze lehet mondani, hogy felelőtlen vagyok, pedig szerintem ez másról szól. Biztonságban érzem magam, annak ellenére, hogy óvatos vagyok a menekültekkel. Nem félek attól, hogy bennem kárt tesznek, sem attól, hogy megkárosítanak.
És kéthetente, amikor hazamegyek, azt látom, hogy a kormány meg akar menteni a migránsoktól (akiket, mellékesen beenged ), emellett ijesztget Béccsel, Sorossal, ENSZ-szel, CEU-val, és mégis kétharmadot szerez a választáson. Persze itt is tartanak a magyarok a migránsoktól, de ha megkérdem, hogy félsz-e az utcára kimenni, akkor elgondolkodik, és azt mondja, hogy tulajdonképpen nem"...
Lassan négy éve vagyok Németországban és nem tudnám megmondani, mi tart jobban vissza a hazajövetelben: a pénz, amit itt megkereshetek, vagy a közhangulat, amit otthon tapasztalok – kezdi mesélni nekem István, akinek öccse is Bajorországban él és dolgozik. Sosem szerepelt a tervei között, hogy kivándorló magyar maradjon. Aztán, hogy pénzügyileg megerősödik, haza akart térni Budapesten maradt párjához, akivel négy éve távkapcsolatban él. Nemrég azonban fordult a kocka. Már azt tervezgetik, milyen életet élhetnének együtt Németországban.
Ez István története a statisztika mögött.
„Gyakran járok haza, havonta kétszer. Ez oda-vissza 1300 km, megszoktam. Szeretem is ezt az utat, persze Magyarország felé mindig jobb menni, mert lélekben otthon maradtam. Az otthoni híreket olvasom, az otthoni barátságokat ápolom, nem is beszélve a családról.
Viszont egy idő múlva azt kezdtem észrevenni magamon, hogy a visszaút se zaklat már fel annyira. Sőt, kicsit megnyugtat, hogy elhagyhatom Magyarországot. Megtehetem, hogy nem foglalkozom azzal, ami otthon történik. Nem kell látnom a nyomasztó „STOP SOROS” plakátokat, miközben úton-útfélen azt tapasztalom, hogy ez nem is Kelet-Európa, hanem Észak-Balkán.
Van egy menekülttábor a német városban, ahol élek. Kifuserált áruházi épületből született ez a kényszermegoldás. Nem is vettem észre, mi van ott, míg öcsémmel szóba nem került. Viszont azóta mindig lassabban megyek el mellette, mert figyelem. Nem látok ugyan be, csak a tetőn vannak ablakai, nem lakóépületnek készült. Nem is tudom, mit szeretnék látni, önkéntelen az egész. Lassítok és figyelek. Tudom, bent vannak, mert rengeteg bicikli parkol az épület bejáratánál, szép rendben. Látok is színes bőrűeket bicajozni, szóval tényleg itt vannak a városban, de ettől még nem tűnt volna fel, hogy menekültek lennének. Itt amúgy is sokan tekernek.
A közelében vannak más üzletek is, amik még nyitva tartanak (diszkont, drogéria, stb.), és rendszeresen járok ide vásárolni. Viszont mostanában vettem észre, hogy bátran ott merem hagyni a táskámat a kocsiban, ha beszaladok valahová, miközben Magyarországon még kormányzárat is teszek fel. Persze lehet mondani, hogy felelőtlen vagyok, pedig szerintem ez másról szól. Biztonságban érzem magam, annak ellenére, hogy óvatos vagyok a menekültekkel. Nem félek attól, hogy bennem kárt tesznek, sem attól, hogy megkárosítanak.
És kéthetente, amikor hazamegyek, azt látom, hogy a kormány meg akar menteni a migránsoktól (akiket, mellékesen beenged ), emellett ijesztget Béccsel, Sorossal, ENSZ-szel, CEU-val, és mégis kétharmadot szerez a választáson. Persze itt is tartanak a magyarok a migránsoktól, de ha megkérdem, hogy félsz-e az utcára kimenni, akkor elgondolkodik, és azt mondja, hogy tulajdonképpen nem"...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.