2018. április 8., vasárnap

ERIGGY!

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2018.04.08.


Na, emeld föl a segged a fotelből vagy a székről, és indulj. Nincsen messze az a nyüves szavazóhely, kétszáz lépés, három? Már csak egészségügyi okokból is, tudod, a mozgás. Meg a lelked egyensúlya miatt, hogy aztán négy évig ne kelljen azon tépelődni, mi lett volna, ha lett volna. Még csak ünneplőset sem kell ölteni, csak húzz cipőt, és iramodj! Jó, csoszogj, hallgasd a madarakat, nézz bele a Napba, süttesd magad, ezt vártad már november óta, és tessék, itt van.

Aztán, ahogyan haladsz az utcádban, gondolkozz. Ne erősen, csak úgy csapongva, s miközben a lábad elé nézel, hogy ki ne törd a nyakad a porladozó járdán, elmélkedj arról, kinek köszönheted ezt. Meg, hogy a Jolán néni mért törte el itt a combja nyakát, hogy majdnem belepusztult. Hogy mit panaszkodott a kórházra, jobb nem is belegondolni. Annyi baja volt, hogy el is felejtette már a trafikját, amit elvettek tőle, meg a lakását is, amit emiatt meg majdnem.

Gondolj arra, hogy ez a Jolán néni tényleg egy állatorvosi ló, ha meg nem sérted vele. Nem volt elég a trafikja, odaadta az unszolásra a magánnyugdíját is, ami milyen jól jönne most, de nincs. Szegénynek a fia Londonban van az unokájával, meg – magunk közt suttogom csak – az utált menyével, évek óta nem látta őket, leveleznek. Fényképet szokott mutogatni a gyerekről, és olyankor sírogat.

Egyébként is sokat sírkál, hüppög, egyre többet emlegeti a halott urát, aki rendszeresen leveleket kap a nemzetvezetőtől, hogy szavazna rá. Jolán néninek már ereje sincs fölháborodni, ül a farhátja előtt a konyhában, és nem érti, mi történhetett vele. Csöngess be hozzá, vidd el őt is. Vagy a Józsit a mankójával, akinek fél lábon kellett bizonygatnia a bizottság előtt, hogy tényleg rokkant, de hümmögtek erősen.

Gondolj a kisfiúra, akit minden reggel látsz iskolába iramodni, hogy a táska viszi őt, délután meg támolyogni hazafelé. Emlékezz a homlesszre, aki a verseit árulja a piac kapujában, hogy ehessen, vagy a Tóni bácsira a túloldalról, akit mentő vitt el március közepén, mert készült megfagyni a szobája sarkában. Emeld föl a fejed, és nézz végig a nyüves utcán, végig a megalázottakon és megnyomorítottakon, és, ha magadért nem, hát értük.

Vagy, ha ez már megüli a lelket, gondolj inkább helikopterekre, kastélyokra, , szarvasokra, fácánokra, guccikra, stadionokra, kockakövekre meg ilyenekre. Nézz föl a plakátokra, amelyek csak annyit mondanak már évek óta: stop. Gondolj Németh Szilárdra, brr, idézd ide Kósa fejét, pláne, Kövér eszelős szemeit, jujj, vagy akármelyik felkapaszkodott talpas parasztot, jajj, és legvégül a vezérüket, óistenem. Na, indulsz már?

Mondhatod Kosztolányival, hogy „…nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem…”, de lehetsz néma indián, aki aztán megszólal, és fölemeli azt a tonnás szart a mosdóban, és belekúrja az ablakba, hogy csak fröcsög, és kigyalogol a szabadságba. Fogd kézen a Jolán nénit, s míg együtt csoszogtok, mesélj neki a csillagokról, galaxisokról, az idő végtelenjéről, hogy lelkében kellően felvértezve azt lássa a fülke-magányban, az élet nem feltétlenül szar, csak, ha azzá teszik neki, és ez ellen tehet is, ha nagyon akar.

Magad pedig, amikor a két rohadt vonalat keresztbe rakod a papíron, csak Semjénre gondoljál, a cinikus képire neki, és nem fogsz tévedni, azt garantálom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése