2018. április 9., hétfő

HOLNAP IS LESZ DOLGUNK

MÉRCE
DIÓSZEGI-HORVÁTH NÓRA
2018.04.09.


Persze, keressük meg a felelősöket. Nézegessük a számokat, matekoljunk, mutogassunk azokra, akik szerintünk elkúrták, aztán csomagoljunk össze, és húzzunk innen el, mert itt élni nem lehet.

Ez is egy megoldás.

És mindenkinek, aki így érzi, akinek erre van szüksége ahhoz, hogy jobban érezze magát, ezt kell tennie. Mert rohadtul mindenkinek csak egy élete van, jól kell beosztani.

Én nem ezt fogom csinálni, és persze, hogy alig néhány órával azután borzasztóan bizonytalan vagyok, hogy jól teszem-e. De nekem is csak egy életem van, megpróbálom jól beosztani.

Tudtuk, hogy bármi is legyen a végeredmény, attól még április 9-én is fel fog kelni a nap. Persze, szívfájdító, hogy ilyen gyönyörű napsütés van, amikor a hangulat gyászos. De talán ma ahelyett, hogy minden bokorban felelősöket keresünk, ezzel is megpróbálva enyhíteni a bennünk lévő dühöt, szorongást és félelmet, próbáljuk meg élvezni ezt a napsütést.

És pihenni. Iszonyatosan elfáradtunk, 8 év nem tréfadolog, a második 4 különösen nem volt az, az utolsó másfél évet meg gyakorlatilag teljes menetfelszerelésben kúsztuk végig. Nyilván tegnapig láttunk csak előre, mindent erre az egy napra tettünk fel, hittünk abban, hogy az eddigi munkánk eredménye tegnap megszületik. És óriásit tévedtünk, akkorát, hogy ma is nehéz felfogni egyáltalán.

De ez már a tegnap. Ma egy teljesen új helyzet van, és holnaptól újra kell tanulnunk mindent, amit erről az országról, a magyar társadalomról, vagy éppen ezen belül saját magunkról gondoltunk.

A legrosszabb dolog amit tehetünk most az, hogy egymás torkának ugrunk. Hogy magunk közül próbálunk felelősöket találni, akikre rákenhetjük ezt az egészet. Biztos, hogy nagyon sok mindent nem csináltunk jól. Nem mi találtuk ki a NER-t, nem mi írtuk a játékszabályokat, nem mi változtattuk őket folyamatosan. Szóval természetesen hibáztunk, amikor megpróbáltunk ezek között a keretek között játszani.

De legalább megpróbáltuk.

Körülbelül egy hete azt írtam, hogy azért megyek el szavazni, mert hiszek abban, hogy Magyarország lehet szolidáris, befogadó, elfogadó ország. Hogy van dolgunk és felelősségünk abban, hogy ez így legyen, és hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy azokat az embereket, akiket elnyom, kizsigerel, megfélemlít a hatalom, segítsük.

Most is hiszek ebben.

De azt is gondolom, hogy valahol óriási önteltség, vagy még inkább hübrisz azt gondolni, hogy mi tudjuk, hogy a magyar társadalomnak mire lenne szüksége, hogy mi látjuk igazán az elnyomottak és megfélemlítettek problémáit, és nekünk vannak egyedüli válaszaink arra, hogy hogyan kéne ezt jól csinálni.

Ha a tegnapból bármilyen következtetést le kéne vonnom, azt mondanám, hogy fogalmunk sincs arról, hogy hogyan él az a több millió ember, akikért hitünk szerint dolgoztunk, és akik tegnap mégis a jelenlegi rezsim mellett tették le a voksukat.

El kell gondolkodnunk azon, hogy mit rontottunk el, és meg kell próbálnunk közösen kitalálni azt, hogy hogyan tovább. És persze hinnünk kell abban, hogy a szolidaritás nem kiüresedett fogalom, hogy az igazságosságnak van még értelme ebben a rendszerben, és hogy tudunk fejlődni, csak akarni kell...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése