2018. április 13., péntek

ÖRÖK KÉTHARMAD?

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SZÉKY JÁNOS
2018.04.13.


Kedden, amikor Magyarországon az ellenzék bénultan próbált – jó esetben – szembenézni azzal, hogy mit ronthatott el ennyire a megelőző hónapokban, és bejelentették a Magyar Nemzet bezárását, Szlovákiában az volt a fő hír, hogy a Különleges Ügyészi Hivatal végre vádat emelt Ladislav Bašternák nagyvállalkozó ellen. Az ingatlanmágnásnak jó cimborája és üzleti partnere volt Kaliňák, a nemrég lemondott belügyminiszter; és az ő cégétől bérli luxuslakását Fico, a nemrég lemondott kormányfő is. Bašternák adócsalásért és más bűncselekményekért halmazatilag akár tizenkét évet is kaphat.

A két politikus azért bukott meg, mert Szlovákia történetének legnagyobb tömegtüntetései követelték távozásukat egy tényfeltáró újságírónak és menyasszonyának a meggyilkolása miatt, a demokratikusan megválasztott köztársasági elnök pedig szintén az ő távozásukat szabta meg annak feltételéül, hogy ne írja ki az előrehozott választást. Sokan meg voltak győződve, hogy a háttérből továbbra is Fico rángatja a szálakat – de ha egy választott politikus elveszíti a formális hatalmát, akkor előbb-utóbb az informális hatalmát is elveszíti, dőlnek a dominók, a bűnözőkkel cimboráló politikusokból politikai hullák lesznek, a gazemberekből börtönlakók. Így működik a demokrácia.

Ugyanaznap Orbán Viktor nemzetközi sajtótájékoztatót tartott, ahol csak akkor ejtette ki a demokrácia szót („alkotmányos” jelzővel), amikor a Stop Soros törvénycsomagról kérdezték. Szerinte különben a választásokon „a magyar emberek” (úgy általában) „kijelölték a témákat”; a bevándorlás és a nemzeti szuverenitás kérdését, aztán „lándzsát törtek” a saját maguk által kijelölt témák mellett. (Pontosabban: a nemzeti szuverenitás mellett és – ezt nem hozta szóba külön, hiszen annyira nyilvánvaló volt – a bevándorlás ellen.) „Ez a döntés, erről szól a választás, erről szól a politikai harc” – mondta Orbán –, bár ez „sokaknak nem tetszik” azok közül, akik, nyilván, mert nem amagyaremberek, nem vettek részt sem a témakijelölésben, sem a lándzsatörésben.

De ha mindenki ugyanazt kell hogy akarja, különben nem számít a politikai közösség teljes jogú tagjának, akkor az lehet ugyan választás, viszont nem lehet demokrácia. Demokratikus választást ugyanis a politikai közösségen belül szoktak tartani, nem pedig a nemzet teljes jogú tagjai és mindenki más között.

Ne higgyük, hogy Orbán mindezt nem gondolta komolyan, és a tények azt igazolják, hogy ő látta jól a helyzetet, nem az ellenzék. A Fidesz–KDNP ugyanis a „nemzeti szuverenitás” (az Európában szélsőségnek tekintett nyers nacionalizmus) és az etnikai tisztaság témáját hasznosítva fölényesen megnyerte a választást. És ha a nagyon hasonló ideológiájú Jobbikot is hozzászámítjuk, ezek a politikai szenvedélyek a szavazók több mint kétharmadát mozgatják lebírhatatlanul. Ez az arány nyolc éve alig változik (2010: 69 százalék, 2014, csak a hazai eredményt nézve: 68 százalék, az idén szintén). Az ún. demokratikus pártok nyolc év alatt nem tudtak olyan mozgósító szenvedélyt és történetet találni, ami ezt az elsöprő túlsúlyt akár csak egy vastagabb hajszállal csökkentette volna. Másfelől: növelni sem növelte az, hogy az Orbán-klán módszeresen megveszi vagy kivégzi a populáris média számára elérhető részét – bármennyire fájdalmas is a szabadság híveinek, köztük olvasóknak, nézőknek és valódi újságíróknak a lapok, televíziók, portálok elvesztése.

Sok energiát és jellemerőt kívánok az ellenzéki pártoknak a „hol rontottuk el?” kérdés megválaszolásához, de ha javasolhatom, ne azzal kezdjék, hogy „úgyse lehetett mit tenni, mert a gaz Orbán nem engedte”. Például mert okosan felvásárolta a megyei lapokat, és telerakta az országot tökéletesen idióta, ám hatásosan gonosz óriásplakátokkal, így a szegény, iskolázatlan, kiszolgáltatott vidékiek ellenállás nélkül bevették a migránsozó propagandát. Tehettek volna ez ellen az ellenzéki pártok valamit? Igen...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése