2018. május 30., szerda

A FOCIPÁLYÁK RÖGÉHEZ KÖTVE - A KÜLHONI MAGYAROK TÁMOGATÁSÁNAK POLITIKÁJÁRÓL

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SZERBHORVÁTH GYÖRGY
2018.05.25.


...A határon átívelő futballegyesítés azonban nem kifejezetten a nemzetpolitikához tartozik. A lóvékat a Bethlen Gábor Zrt. kezeli, és a választásokra időzített Nemzetpolitikai eredmények 2010–2018 című kiadványukban a foci és a gazdaságélénkítő programok nem is szerepelnek, pedig e támogatások összege – ha ezek kiszámíthatóak lennének, mert egy részük jó pár áttételen megy át (és vissza – ?!) – meghaladhatja a 2017. évi 82 milliárd forintot (bár a szövegben százmilliárdnál többre utalnak), ami Semjénék kezén át folyik (el). 
Ez az összeg 2011‑ben még 14 milliárd körül volt. És persze, alkotmányos kötelesség a határon túliak segítése, kétségtelen, van-lehet otthontartó ereje az ösztöndíjaknak, az oktatási támogatásnak, az óvodaprogramnak, a szórvány megsegítésének – más államok is folytatnak ilyen (diaszpóra)politikát. Ám e keretből az igazán nagy összegek felsőoktatási intézményekre mennek el, mint Kárpátalján a beregszászi főiskolára – ám a hírek szerint lézengenek a diákok, és még inkább kérdéses, mi lesz a vészes fogyatkozás és elvándorlás után. A pénzek jó része pedig egyházi intézményeknél landol (iskolákra, műemlékekre), de ide sorolódott be a szabadkai zsinagóga felújítására szánt – bár a 2017 decemberében még odaítélt 106 millió bagatell.

A beregszászi főiskola, medencéstül, azért is állatorvosi ló, mert Kárpátalján a Vajdaság mellett a legkilátástalanabb a helyzet (amit csak tetőzött az ukrán–orosz konfliktus). A kárpátaljai magyarságról 2017‑ben készült demográfiai felmérés, ám mintha suba alatt, amennyiben a választások előtt inkább ki se hozták az eredményeket. Mert a helyzet drámai. A 2011-es népszámláláson még 152 ezren vallották magukat magyarnak. A kormányzati támogatással végzett Summa 2017 kutatás (ezt azért az MTA Földrajztudományi Intézete is jegyzi) során 23 ezer embert kérdeztek meg, és számításaik szerint a mai létszám131 ezerre tehető. Az állandó és az ideiglenes migráció is egyre nő. 2014 előtt évente átlagosan 900–950 fő költözött külföldre, ezután már évi 1200–1300 – egy egyre kisebb populációból! 2016-ban pedig 18–19 ezren voltak három hónapnál többet külföldön, azaz főleg dolgozni – és a célország egyre kevésbé Magyarország, hanem pl. inkább Csehország.

A kutatás ugyanakkor nem érinti azt az érzékeny kérdést, e magyarok között mennyi a magukat magyarnak valló, magyar nyelvű romák száma – a becslések 5, de 10 ezer emberre is utalnak –, mert Semjénék még gondolkodnak azon, ők erőforrások-e (jobbágyok, napszámosok lehetnének), vagy púp a háton, akik esetleg csak az oktatási támogatásra hajtanak, már ha tudnak. A közösség harmadánál is nagyobb szeletét a nyugdíjasok (vagy nyugdíjas korúak) alkotják – egyes becslések szerint akár 30 ezren is magyar nyugdíjra tettek szert. Az óvatosabb becslések inkább csak 15 ezer ilyen nyugdíjasról beszélnek (mivel a többit ez nem érdekli, vagy egyszerűen nem is tudja elintézni). A lényeg, hogy a külföldön keresők és a magyar nyugdíjból élők száma eléri a 35 ezret is a 131 ezerből. A Vajdaság esetében még nagyobb exodusról beszélhetünk (magyarországi nyugdíjat húzókról viszont nem). Az adatok pedig arra utalnak, hogy egyfelől egyre nagyobb a magyar támogatásoktól való függés, másfelől azok száma, akik végképp kitelepülnek, illetve külföldön keresik meg azt, amit otthon elköltenek (míg végleg ki nem települnek). A függés és az elvándorlás viszont kéz a kézben járnak végül – a nyugdíjasok lassan eltűnnek, az emigrálók egyre kevésbé járnak haza, vagyis a terület, mondjuk ki, kiürül.

A régi és új kormányzat azonban bizonyára másképp látja ezt, töretlen az optimizmus és a gereblyeosztás. Így a már említett „jubileumi” agitpropkiadványból megtudhatjuk, hogy 2016 a külhoni vállalkozók éve volt, és Potápi Árpád Jánosnak, az előző ciklus nemzetpolitikai államtitkárának jegyzetéből az is kiderül, hogy kutatásaik alapján „a külhoni magyar fiatal vállalkozók 60 százaléka, a családi vállalkozók 76 százaléka nem tervezi elhagyni a szülőföldjét”. Remek arányok, gondoljuk első körben. Ám ha megfordítjuk, hirtelen azt látjuk, hogy 40, illetve 24 százalékuk az emigráláson gondolkodik. És ők azok, akik vállalkoznak, akiknek van munkájuk, elvben keresetük is. Hát akkor mi lehet a többiekkel? És egyre nagyobb a módszertani probléma a felméréseknél, hogy azokat már nem lehet otthon megkérdezni, akik elmentek. A fenti adatok azért is riasztóak, mert látszik, hogy azok negyede – a családi vállalkozók – is a kivándorláson gondolkodik, akik vélhetően röghöz kötöttek, ők azok, akik pótkocsit kapnak a földműveléshez, fóliát a kertészkedéshez. A „sima” fiatal vállalkozók pedig persze eleve mobilabbak, nekik elég a laptop – azok beszerzését e pályázatok nem is támogatják.

Magyarországon a közmunkák révén (és persze más módszerekkel is) teremt függést a kormányzat. A határon túl ilyen magyar program nincs (bár helyiek így-úgy igen), de függés egyre inkább, már aki egyáltalán „megteheti”, azaz valamiféle jogalapja van arra, hogy függjön tőle. Hogy lélegeztetőgépen legyen ideig-óráig. Az ottani közösségek másik része viszont – hisz még függni sem tud – a másik társadalmi gyakorlathoz nyúl, a vándorbothoz. Ennek mikéntjéről és miértjéről viszont nem lehet eleget írni (és főleg a – naponta, hetente, havonta stb. – ingázókról, a visszaköltözőkről, nem utolsósorban a végképp kint maradókról).

De még állítja azt valaki, hogy a kormány nem költ eleget lélegeztetőgépekre, legalábbis a határon túl? Dehogynem. Csak inkább a tiszta levegőt elszíva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése