2018. május 12., szombat

EMLÉKEZETPOLITIKAI HIÁNY - ŐK IS MI VAGYUNK, ÉS FORDÍTVA

168 ÓRA ONLINE
Szerző: GERŐ ANDRÁS
2018.05.12.


Rendszeresen elolvasom a budapesti gettó felszabadulásáról, a holokauszt-emléknapi megemlékezésekről szóló tudósításokat, és soha nem láttam azt, hogy a zsidótörvények gondolati logikáját összekötötték volna a keményvonalas kommunista rendszerrel.

A különféle megemlékezéseken rendszeresen felmerül, hogy a zsidók két háború közti vegzálását miként lehet beilleszteni a magyar társadalom emlékezeti kultúrájába. A legutóbbi alkalommal a Dohány utcai zsinagóga főrabbija a HVG tudósítása szerint úgy vélte, hogy „az a huszonöt esztendő, amely a numerus clausustól Magyarország felszabadulásáig tartott, »nem csak zsidó ügy«. Auschwitz a legnagyobb zsidó temető, de nem csak zsidó temető, hiszen a haláltáborban nem csak zsidók voltak. A vészkorszak tehát nem zsidó ügy […] hanem »minden tisztességes magyar ember ügye«, mert nincs olyan magyar család, amelyik ne gyászolna valakit, aki a vészkorszak alatt vesztette életét.”

Szerinte tehát a zsidótörvények és a holokauszt azért nem csak zsidó ügy, mert egyébként sincs olyan család, amely a háborúban ne vesztett volna el valakit. Az igyekezetet értem, de e megközelítés emlékezetpolitikailag nem túl produktív. Először is azért nem célravezető, mert a zsidótörvények nem vonatkoztak az elébb vallási, utóbb származási értelemben vett nem zsidókra. Pontosan az volt a lényeg, hogy a magyar társadalomban erős törésvonalat képezzenek a vallási, majd faji értelemben zsidónak minősítettek, illetve mindenki más között. A Horthy-éra egészében változó erővel érvényesülő állami antiszemitizmus a társadalom nem zsidó részére nem vonatkozott, következőleg utólag sem fogja magáénak érezni.

Ami pedig a háborús áldozatokat illeti, ott megint nem áll meg a zsidóság sorsa iránti érzékenyítés. A háború, jellegéből következően, emberáldozatokkal jár. De nem mindegy, hogy harci cselekmények, az annak következtében előálló események, vagy pedig tömeges népirtás következménye az emberélet elvesztése. Az sem mindegy, mekkora ennek az aránya. Stark Tamás, a háborús emberveszteségek kutatója szerint „az 1941. évi népszámlálás alapján a zsidótörvények hatálya alá eső magyarok száma mintegy 780-820 ezer fő volt. A túlélők ugyancsak tág határok között megadott számát figyelembe véve a veszteségekről megalapozottan csak annyi mondható, hogy a zsidóság ellen folytatott háborúnak 550 ezernél biztosan kevesebb, de 440 ezernél több magyarországi áldozata volt.”

A zsidóság esetében tehát azt mondhatjuk, hogy a közösség minimum minden második tagja belehalt a német állam által kezdeményezett és a magyar állam által több módon is támogatott népirtásba. Stark szerint magyar részről a teljes áldozati létszám a következő: „Összességében tehát a háború folyamán, illetve annak következtében mintegy 790 ezer-1 millió 70 ezer magyar vesztette életét.” 1941-ben Magyarország lakossága 9,3 millió volt, s ha egymilliónak vesszük az áldozati létszámot, s levesszük belőle a zsidókat – akik nagyjából az áldozatok felét tették ki –, akkor körülbelül félmilliós számot kapunk. Elképesztően nagy veszteség, de a nem zsidó lakosságnak mégis csak legfeljebb 7-8 százaléka.

Így tehát emlékezetpolitikailag kiható érvénnyel, tényszerűen nem igazán áll meg az, hogy azért kellene a magyar társadalomnak magáénak éreznie a holokausztot, mert nem zsidó családok is hasonló veszteségeket szenvedtek el. S nem csak a mértéket jelző számok érdekesek. A halál ténye lehet azonos, de a kontextusa nem, s emlékezetpolitikailag ez a legfontosabb. Méltányolom a főrabbi igyekezetét, de nem tartom célravezetőnek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése