Szerző: TIHANYI PÉTER
2007.06.17.
Egy régebbi könyvében elemzi a hatalom, a jellem és a személyiség közötti összefüggéseket, esetleges torzulásokat, látható mozgásokat. Ezen a szemüvegen
keresztül hogyan látja a mai politika irányítóinak karakterét? Ideológiai, filozófiai váltásaikat – de gondolhatok akár a még gyakrabban változó szlogenjeikre is – mennyire motiválja belső meggyőződésük?
– Egyre kiforrottabban látjuk az évek múlásával a politikusok valódi karakterét.
Körülbelül huszonöt éves korára az ember életét, gondolkodását meghatározó alapértékek meg vannak már az emberben, és csak ritkán változnak. Az nem fordulhat elő, hogy ilyen mennyiségben ilyen szintű és mélységű ideológiai váltás a meggyőződés őszinte és teljes átalakulása miatt jöjjön létre, mint például Orbánnál.
Az a kép, az az arc, amit ’89-ben a rendszerváltáskor és Nagy Imre temetésekor mutatott – szabadságért, függetlenségért, liberalizmusért, boldog megélhetésért bátran harcoló demokrata – volt az igazi?
– 1990 táján volt néhány fiatalember, akiknek közös jellemzője a fiatalságukból adódó Sturm und Drang (Vihar és vágy – a szerk.) volt, ami látványos, impozáns bátorságot adott nekik, de az a benyomásom, hogy a háttérben már akkor is ott volt az extrém hatalomvágy, az individuális kiemelkedés utáni vágyakozás, melyek megvalósításához a politika meglovaglása adott egyfajta lehetőséget. Ezek után minden további nélkül, pontosabban
minden további lelkiismeret-furdalás nélkül ültek át mindig arra a lóra, amelyiken az eredeti céljukat leginkább elérhetőnek vélték. Innen ered arcpirító cinizmusuk, populizmusuk,
demagógiájuk. Valójában cseppet sem érdekli őket Erdély vagy a nyugdíjasok
vagy a szegények vagy március 15. vagy a vizitdíj. Mindez csak ürügy, alkalom, eszköz elvesztett hatalmuk visszaszerzésére. Megengedem, kezdetben még hittek abban, hogy nem az egyéni karrier és hatalomvágy, hanem valami sokkal humánusabb és közérdekű
cél hajtja őket, de az idő múltával intim és diszkrét pillanatokban beismerik valódi céljaikat. Szerintem Orbán mostani vallásossága is ugyanolyan tartalmatlan, mint az 1990-es
vallástalansága volt. A „csuhások térdre!” bekiabálásától egészen a mostani
hitvalló kereszténységéig, mondanám „egyházvédő atyaságáig” – minden
csak máz. És a máz alatt ott húzódik egy sértett, hatalmat és győzelmet rettenetesen
akaró másik személy, aki egészen addig harcolni fog benne, ameddig visszafordíthatatlanná nem válik a mélybe zuhanása.
Hogyan látja a másik oldal vezetőit?
– Egyik oldal irányába sem bírok semmiféle elkötelezettséggel, de egyre mérgesebb vagyok, mikor kiváló értelmiségiek egyensúlyozni próbálnak a két oldal hibái, bűnei között mondván, mind a kettő megéri a pénzét. Hát nem. Korántsem azonos a két oldal hibájának a súlya. A veszélyessége meg főleg nem. Csak az egyik oldalon jelenik meg az a értéktelen kockázatvállalás, amely semmiféle árat nem érez túl drágának a cél megvalósításához,
és így válik a társadalom számára is veszélyessé. Pontosan nyomon lehet követni a szélsőjobb fejlődését: azt, hogy az elmúlt tíz évben, az eleinte elszórtnak tűnő jelenségek,
megnyilvánulások, akciók hogy lettek egyre dominánsabbak, és hogy kezdtek összekapcsolódni a jobboldallal. Ma már az árpádsávos zászlók, az antiszemita kiadványok, a miniszterelnök fizikai likvidálását hirdető transzparensek, szlogenek a Fidesz
utcai akcióinak természetes kellékei. Mindezt a rettegés motiválja: nehogy szavazatokat veszítsek a szélsőjobb térfeléről. Ezért a folyamatos bátorítás, kéznyújtás, összekacsintás.
Sok nagyszerű, mindenki által tisztelt és elismert tudós, orvos, közéleti személyiség rajong a jobboldalért. Azért, mert mindezt nem látják, vagy éppen azért, merthogy látják?
– Ennek egyik oka a tisztességes jobboldal teljes hiánya Magyarországon. Ezek az emberek előbb-utóbb rájönnek majd, hogy nem a polgári értelemben vett jobboldal, ahova csatlakoztak. Az, aki ma jobboldali akar lenni – vagy mert a baloldali gondolkodásmódot
nem szereti, vagy mert a mai baloldaliságot automatikusan összefüggésbe hozza a kádárizmussal, és ettől irtózik –, óhatatlanul a Fidesz környékén találja magát. Mert
ezt a lehetőséget kínálja a mai politika. Mint ahogy igazi baloldal sincs. Ez
az „oldaliság” kifejezés pillanatnyilag csak arra van, hogy megkülönböztessük
egymástól az MSZP-t és a Fideszt. A Fidesz mostanság leginkább baloldali ideológiákkal vértezi fel magát, az MSZP ideológiájában viszont alig van baloldali érték, így szociáldemokrácia szinte alig van jelen Magyarországon....Leginkább a másik oldal tagadása vonzza egy-egy pártba az embereket. Kicsit magam is így vagyok ezzel: a
baloldal melletti kiállásom a szélsőjobb ellen szól. Az ellen a nyilvánvaló
és ordas tendencia ellen, ahogy a Fidesz a szélsőjobbot megpróbálja magába
olvasztani, és talán észre sem veszi, hogy lassan maga válik olyanná, mint azok a csoportok, melyeket elnyel. Az a félelmem, hogy olyan mértékben szabadult vagy szabadul ki ez a gyilkos szellem a palackból, hogy egyre inkább látszat lesz csupán az,
hogy egyetlen ember bármikor vissza tudja oda zárni. Orbán Viktornak még ma is sodró
ereje, óriási karizmája van, amivel tömegeket ragad meg, ráadásul Magyarországon
az emberek hajlamosak is az ilyenfajta karizmatikus vezetők keresésére. Valószínűleg a kádárizmusból kifolyólag. Bár én régebbi időkre teszem e hajlandóság gyökerét:
Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár leszoktattak minket a gondolkodásról, a racionális érvek kereséséről. Sokszor gondolok mostanában arra – ezt nagyon halkan mondom magának
–, nem biztos, hogy nekünk a demokrácia a legjobb. Pontosabban nem tudom, hogy való-e nekünk egyáltalán a demokrácia, miközben egész életemben másra se vágytam,
mint hogy polgár lehessek. A polgári lét a demokrácia egyik alapeleme, nehéz kimondanom is, de az az érzésem, hogy egy olyan nép, amelyik karizmatikus vezető után kiált, rettenetes
veszélybe kerül, mikor kikiáltják körülötte a demokráciát. A demokráciának
több rétege van, szervezeti szinten akár pár hónap alatt létre lehet hozni, de ami belül van, a szívünkben és az agyunkban, hihetetlenül nehezen változik. Miközben a demokratikus keretek óriási lehetőséget adnak a visszaélésekre.
Rossz értelemben?
– Abszolút. A demokrácia törvényei autonóm, belsejükből vezérelt emberekre épülnek, vagyis feltételezik azt, hogy a lakosság túlnyomó többsége demokrata. Abban a pillanatban,
mikor kiderül: sokan vannak, akik kívülről – akár egyetlen „felkent” személytől – várják az irányítást, a lelki és fizikai rombolás lehetősége nagyon szélesre nyílik. És ilyenkor a demokrácia védtelen. Ha mégis védekezni próbál – gondoljon az őszi eseményekre –, ott a kérdés, hogy demokrácia-e még valójában. Legfurcsább az, hogy az igazi demokraták
lesznek ilyenkor a legelsők, akik beállnak a demokrácia szétrombolói közé. Valóban antidemokratikus dolog kordont állítani és védtelen embert megütni. És ebben a pillanatban
a demokrácia önmagát kezdi rohasztani. Nincs ember ma Magyarországon, aki a fizikai bántalmazástól jobban irtózna, mint én, nemcsak a saját bántalmazásomra gondolok, hanem a bántalmazásra, mint megnyilvánulási formára, ennek ellenére mélyen fölháborít az, hogy ősz óta folyamatosan folyik a rendőrség elbizonytalanítása, meggyengítése, erőtlenné tétele. A jobboldal vezetésével szisztematikusan teszik tönkre a védelmi szervek önérzetét, önértékelését, amelyek következtében a legközelebb adódó alkalom – esetleg március 15. – további bizonytalanságokhoz és még nagyobb veszélyekhez vezethet.
Igen, igaz, hogy voltak rendőri túlkapások, el kell ítélni, de e mögött a pillanatnyi, akut igazság mögött vannak mélyebb és messzebbre mutató igazságok, összefüggések,
amelyekről senki nem beszél.
Mit ért messzebbre mutató igazságok és összefüggések alatt?
– Hetvenegy éves múltam, egészen pontosan és tisztán emlékszem a második világháború utolsó napjaira. Nyolcéves voltam, de napról napra és óráról órára végig tudom mondani a
történteket. Tudja, akkor is kevesen voltak a gyilkosok, rettentő kevesen, és sokkal többen voltak azok, akik nem akarták, hogy az történjen a zsidókkal, ami történt, mégis kiirtották
őket. Nem az számít, hol vannak többen, tudniillik a féktelen agresszió ellen a békés természetű embernek nincs fegyvere, meg aztán nem is arra született, hogy „hős” legyen.
Akik velem együtt vonultak Budapest utcáin fölemelt karral a téglagyár felé,
azok javarészt nem élték túl, én véletlenül igen. Kétszer is megszöktem olyan helyről, ahol mindenkit a Dunába géppuskáztak. Három géppuskás suhanc, és nem több, kísért
legalább százunkat az utcán, és mikor fölnéztem, láttam azokat, akik néztek ki a függönyök mögül, majd gyorsan becsukták az ablakot vagy lehúzták a redőnyt. S látszott közben
rajtuk, hogy azt gondolták magukban, milyen borzasztó, hogy öregasszonyokat és apró gyermekeket visznek a halálba. Semmit sem tettek, hogy mindezt megakadályozzák, pedig
pontosan tudták, mi fog velünk történni. Mikor láttam égni a televízió épületét, belebetegedtem, mert rám tört a déja vu érzés. Ötven, száz ember randalírozva, autót gyújtogatva, utcakővel rendőrt dobálva betört a tévébe, és a többezres tömeg mögötte,
mellette állt, és nézte passzívan, mi történik. Ugyanezt éltem át nyolcévesen a téglagyár felé menetelve.
Az őszödi beszédnek, majd a megszorító intézkedéseknek mennyire van közük a mostani történésekhez?
– Nem hiszek abban, hogy az őszödi beszéd vagy a megszorító intézkedések döntő jelentőségűek lennének a mostani zavargásokban. Voltak ennél sokkal komolyabb megszorítások is Bokros Lajos idején. Inkább arról van szó, hogy mikor egy ország politizálása nem racionális érvek alapján működik, hanem az emocionális, kéreg
alatti központok által irányítottan – tehát, amikor a szimbolikus politizálás válik dominánssá (szent korona, Erdély, Trianon stb.) –, az mindig életveszélyes, mert lázítani lehet vele.
Ha a szimbolikus politizálásnál tartunk, kinek mit üzenhetett és kinek mit jelenthetett a Fidesz kordonbontó happeningje?
– Miután a Fidesz elnöke az Astoriánál elmondott beszédében azt mondta, hogy mi majd kiírjuk a népszavazást, érzékelni lehetett a tömegben a csalódás okozta dermedt csendet.
A felhergelt, árpádsávos zászlókat lengető tömeg akutabb, erőszakosabb utasítást szeretett volna hallani, és nem azt, hogy nyugodtan menjetek haza, mi majd népszavazunk. Azt,
hogy a csalódás fokozatosan fogalmazódik meg a szélsőjobban, nálam csak Orbán Viktor érzékeli pontosabban. A kordonbontás sem jelentett mást, mint e veszélyes csoport személyes megszólítását: fiúk, ránk számíthattok. A szélsőjobb csalódottsága Orbán számára csak egy választóréteg elvesztését jelenti, az én számomra meg azt, hogy olyan erők kezdenek mostanában felszabadulni, amelyek kezelhetetlenné válhatnak, s amelyek rettenetes tragédiákat képesek előidézni. Veszélyes az a pillanat, mikor kihal az a generáció, amely még szemtanúja volt az 1944-ben történteknek. Muszáj megszólalnunk, nekünk, akik még élünk, mert bennünk talán még ott rejlik az a képesség,
hogy visszatartsuk az embereket attól, hogy rálépjenek a pusztulás útjára. Ha mi már nem leszünk, csak az írott emlékezés marad. Az meg nem sokat ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.