Szerző: URBÁN CSILLA
2018.05.16.
Tompa Andrea (1971, Kolozsvár) író, színikritikus, a Színház című folyóirat főszerkesztője, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanít. 1990 óta Budapesten él. Tavaly jelent meg harmadik regénye, az Omerta – Hallgatások könyve, amellyel idén elnyerte a Libri irodalmi díjat.
- A Libri irodalmi díj a nem állami, pénzjutalommal is járó elismerések egyike. Mit jelent egy ilyen támogatás egy alkotó számára?
- Sokat. A független díjaknak ma igazán van tartalmuk. Kevésbé kiszámíthatóak, mint az államiak, amelyek bizonyos értelemben vállalhatatlanok. Az elmúlt években olyan díjakat kaptam, amelyek vagy nem jártak pénzzel, vagy olyat, ami pénzzel járt, de nem tudtam elfogadni. (T. A. 2015-ben átvette az állami Márai-díjat, de az ezzel járó pénzt az Igazgyöngy Alapítványnak utalta. - A szerk.) Egy ilyen díj megpihenést jelent, mert nem kell mindent elvállalnom, és főleg több olvasóhoz is eljut a könyv.
- A Színház folyóirat főszerkesztőjeként tapasztalja, beszűkültek a kultúrafinanszírozás lehetőségei. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) eközben aránytalan kormányzati forrásból gazdálkodik. Vállalható egy alkotónak indulni a pályázataikon?
- Ez egy bonyolult kérdés. Nem vagyok abban a kényszerhelyzetben, hogy a KMTG-hez vagy az MMA-hoz pályázzak. De mi lett volna velem pályakezdőként? A Nemzeti Kulturális Alap pályázatait még mindig vállalhatónak érzem, habár a pályázatokat elbíró kollégiumokban is három MMA-tag ül, az MMA működésével pedig nem tudok nyugodtan együtt élni, ahogy azzal sem, hogy a többi szervezetet ellehetetlenítették. A Színház szerkesztőségében vita volt arról, mit csináljunk azokkal a fiatal szerzőkkel, akik olyan szervezeteknél ösztöndíjasok, amelyek működésével nem értünk egyet. Azt a döntést hoztuk, hogy amíg az ösztöndíjuk tart, nálunk ne publikáljanak. Egy fiatalnak is át kell látni a helyzetet, nem lehet úgy tenni, mintha a pénznek nem lenne szaga. Ez picit olyan, mint mikor teleszórják az országot uszító propaganda anyagokkal. Megértem, hogy valakinek az egyetlen lehetősége, hogy szórólapozzon, de így ő is egy porszem lesz a rendszerben. Mindannyian részt veszünk ebben a világban, de rá kell kérdeznünk saját szerepünkre. Például úgy, hogy nem tudok inkább cipőkről szóló szórólapot osztani? Ugyanilyen kérdést föltehet egy nyomda vagy az egész üzleti élet is.
- Az Omerta egyik elbeszélője, a rózsanemesítő Décsi Vilmos kompromisszumokat köt a román kommunista hatalommal, hogy azt csinálhassa, amit szeret. A ferences apáca, Eleonóra a büntetés ellenére sem hagy fel azzal, amiben hisz. Van jó és rossz út?
- Van rosszabb és valamivel jobb. Az az irodalom, amit én szeretek írni és olvasni, a dolgokat elbonyolítja és nem leegyszerűsíti, és az a jó, ha a végén még kevésbé értjük a dolgokat, mint az elején. Olyan történeteket keresek, amelyekkel el lehet mesélni, hogy valaki öntudatlanul és rákérdezés nélkül együttműködik a hatalommal azért, mert azt szeretné csinálni, amit akar. Kérdés, hogy egy ilyen ember valóban azt csinálja-e amit akar, vagy inkább rákerül egy olyan sínre, ahol már nem azt csinálja. Vilmos nemesítgetni akarja a rózsáit, de közben már állami intézményeket vezet és betagozódik a rendszerbe. Eleonóra történetével azt akartam megírni, hogy egy rossz rendszerben van-e valami, amit nem lehet elvenni az embertől. Azt kerestem, hogy milyen sokféleképpen viszonyulhatunk a hatalomhoz. Teljes függetlenség nincs. A párhuzam adódik a jelennel, holott ügyeltem arra, hogy ne üzengetős művet írjak, a politikai üzengetést nem tartom irodalomnak...
- A Libri irodalmi díj a nem állami, pénzjutalommal is járó elismerések egyike. Mit jelent egy ilyen támogatás egy alkotó számára?
- Sokat. A független díjaknak ma igazán van tartalmuk. Kevésbé kiszámíthatóak, mint az államiak, amelyek bizonyos értelemben vállalhatatlanok. Az elmúlt években olyan díjakat kaptam, amelyek vagy nem jártak pénzzel, vagy olyat, ami pénzzel járt, de nem tudtam elfogadni. (T. A. 2015-ben átvette az állami Márai-díjat, de az ezzel járó pénzt az Igazgyöngy Alapítványnak utalta. - A szerk.) Egy ilyen díj megpihenést jelent, mert nem kell mindent elvállalnom, és főleg több olvasóhoz is eljut a könyv.
- A Színház folyóirat főszerkesztőjeként tapasztalja, beszűkültek a kultúrafinanszírozás lehetőségei. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) eközben aránytalan kormányzati forrásból gazdálkodik. Vállalható egy alkotónak indulni a pályázataikon?
- Ez egy bonyolult kérdés. Nem vagyok abban a kényszerhelyzetben, hogy a KMTG-hez vagy az MMA-hoz pályázzak. De mi lett volna velem pályakezdőként? A Nemzeti Kulturális Alap pályázatait még mindig vállalhatónak érzem, habár a pályázatokat elbíró kollégiumokban is három MMA-tag ül, az MMA működésével pedig nem tudok nyugodtan együtt élni, ahogy azzal sem, hogy a többi szervezetet ellehetetlenítették. A Színház szerkesztőségében vita volt arról, mit csináljunk azokkal a fiatal szerzőkkel, akik olyan szervezeteknél ösztöndíjasok, amelyek működésével nem értünk egyet. Azt a döntést hoztuk, hogy amíg az ösztöndíjuk tart, nálunk ne publikáljanak. Egy fiatalnak is át kell látni a helyzetet, nem lehet úgy tenni, mintha a pénznek nem lenne szaga. Ez picit olyan, mint mikor teleszórják az országot uszító propaganda anyagokkal. Megértem, hogy valakinek az egyetlen lehetősége, hogy szórólapozzon, de így ő is egy porszem lesz a rendszerben. Mindannyian részt veszünk ebben a világban, de rá kell kérdeznünk saját szerepünkre. Például úgy, hogy nem tudok inkább cipőkről szóló szórólapot osztani? Ugyanilyen kérdést föltehet egy nyomda vagy az egész üzleti élet is.
- Az Omerta egyik elbeszélője, a rózsanemesítő Décsi Vilmos kompromisszumokat köt a román kommunista hatalommal, hogy azt csinálhassa, amit szeret. A ferences apáca, Eleonóra a büntetés ellenére sem hagy fel azzal, amiben hisz. Van jó és rossz út?
- Van rosszabb és valamivel jobb. Az az irodalom, amit én szeretek írni és olvasni, a dolgokat elbonyolítja és nem leegyszerűsíti, és az a jó, ha a végén még kevésbé értjük a dolgokat, mint az elején. Olyan történeteket keresek, amelyekkel el lehet mesélni, hogy valaki öntudatlanul és rákérdezés nélkül együttműködik a hatalommal azért, mert azt szeretné csinálni, amit akar. Kérdés, hogy egy ilyen ember valóban azt csinálja-e amit akar, vagy inkább rákerül egy olyan sínre, ahol már nem azt csinálja. Vilmos nemesítgetni akarja a rózsáit, de közben már állami intézményeket vezet és betagozódik a rendszerbe. Eleonóra történetével azt akartam megírni, hogy egy rossz rendszerben van-e valami, amit nem lehet elvenni az embertől. Azt kerestem, hogy milyen sokféleképpen viszonyulhatunk a hatalomhoz. Teljes függetlenség nincs. A párhuzam adódik a jelennel, holott ügyeltem arra, hogy ne üzengetős művet írjak, a politikai üzengetést nem tartom irodalomnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.