2018. május 2., szerda

MUZSIKUSOK


JÓREGGELT EURÓPA BLOG
Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2018.05.02.


Úristen, hogy lehet egy ember ennyire gyönyörű? Ezen a felvételen 41 éves volt Maria Joao Pires, jó én meglehetősen elfogult vagyok vele, nemcsak azért, mert a világ legszebb és legizgalmasabb arca, amikor zongorázik, hanem azért is, mert senkihez sem hasonlítható a stílusa, a zenéhez való viszonya, amit ő olvas ki a kottából, azt senki más nem látja - dehát írtam már róla 2013. november 26-i bejegyzésemben, ha nem restek visszamenni, ott több is van róla.
Itt most ezt a felvételt szeretném a figyelmükbe ajánlani, be kell ismernem, ezt én még nem láttam. Hagyján, de ehhez hasonlót sem. Elképesztőnek tartom az ötletet, fantasztikusnak a megvalósítást. Tessék megnézni a fekete-fehér képeket, az egymás mellé rakott zenészeket, akik így sosem láthatók együtt. A magas fák (fuvola, oboa) egymás mellett ülnek ugyan, de sosem ilyen közel, a mély fák (itt a fagott látszik csak) meg egy sorral följebb, a zenekar túloldalán meg, vele egy sorban a francia kürt, a leglágyabb, legsimulékonyabb rézfúvó, itt egyszercsak együtt a trombitával, ahogy rendesen soha.
Nézzék az arcokat. Úgy vágja be őket a rendező, ahogyan nem szokás, mindenki csodálni szokta azt a közvetítés vezetést, amikor a takkra megjelenő képen szólal meg a hangszer. Itt hamarabb is látom az üstdobos lányt, ahogy készül a belépésre, a helyes fuvolistát és az oboista férfit, az egyetlen hegedűst és az egyetlen brácsást meg a további mélyvonósok közül egy-egy csellistát és bőgőst - hihetetlen munka lehetett ezeket a zenészeket kiválasztani a zenekarból, és külön is meg olykor együtt is a fehér háttér elé állítani őket úgy, hogy a hangszerük hangja ne különüljön el a zenekartól, ez a hangmérnöktől is különleges figyelmet és invenciót igényelt.
Még valamit, aztán hagyom, hogy élvezzék ezt az egyszeri és megismételhetetlen felvételt: figyeljék majd a két kadenciát. Majdnem bizonyos vagyok benne, hogy mindkettő Piresé. A harmadik tétel huszadik századi indítása is meghökkentő, de az igazi csoda az első tételvégi rögtönzés. Mozart ezt a zongoraversenyt 1785-ben írta, ez a 21., a hangneme C-Dúr, egyszer talán majd még írok róla, megérné, egészen különleges mű. De ez a kadencia... jó, mondtam már, elfogult vagyok, nem is csak a női szépség iránt (bár azért is), de ez akárhonnan nézzük, valószínűtlen.
Mozart írt egy szimfóniát három évvel a 21. zongoraverseny után, a fényes C-Dúrhoz képest sötét g-mollban. Semmi bevezetés, néhány brácsahúzás után rögtön felsóhajtanak a hegedűk, nyugtalanul és idegesen körülpillantva - miféle világ ez. Na ezt a g-moll témát hozza ide Pires, ez a csodálatosan szép, harmonikus arcú, mesélő szemű nő, és indítja el vele a kadenciáját. A g hang mint tudjuk a c dominánsa, az külön drámát hoz ebbe a csillogóan derűs zongoraversenybe, mindehhez még a szétmosódó moll hangzás - ilyen nincs, na.
Életem első zenekritikájában írtam - az Esti Hírlapban jelent meg valamikor a 60-as években, az akkor még teljesen ismeretlen Claudio Abbadóról, Mozart hangversenyt vezényelt a Pestmegyei Tanács udvarában -, a zenét nézetem szerint látni kell, éppen annyira, mint hallani. Ez a zseni, aki ezt a felvételt így kitalálta, szerintem hasonlóképpen gondolhatta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése