2018. május 13., vasárnap

NEKEM NEM CSAK AZ AUSCHWITZI TETOVÁLÓ VOLT, HANEM JÓBARÁTOM

24.HU - POSZT ITT
Szerző: BODNÁR JUDIT LOLA
2018.05.13.


Tizenöt évvel ezelőtt Heather Morrist bemutatták egy idős úrnak, aki azt várta tőle, hogy mesélje el a történetét, de gyorsan, mert neki sietnie kell elhunyt felesége, Gita után. Akivel az auschwitzi lágerben ismerkedett meg, ahol a rabok megjelöléséért volt felelős: ő, Lale Sokolov, 32407-es számú auschwitzi fogoly tetoválta az életben hagyottak bőrébe az ikonikus számsorokat, Gitáét is. Miközben megküzdve a bűntudattal és a gyásszal elmesélte történetét, össze is barátkozott Morrisszal, aki Lale igaz története alapján megkapó regényt írt Az auschwitzi tetováló címen. A szerzővel beszélgettünk.

Az auschwitzi tetováló

A felvidéki zsidó családból származó Ludvig Eisenberg, becenevén Lale 1942-ben önként jelentkezett a nácik munkatáboraiba induló transzportra, azt ígérték ugyanis, hogy ha egy családból egy fiatal férfi vagy nő jelentkezik munkára, a család többi tagja biztonságban lesz. Így Lale hamarosan Auschwitz-Birkenauban találta magát, nem sok eséllyel a túlélésre. Ám egy véletlen során úgy alakult, hogy őt bízták meg azzal, hogy az egyelőre még életben hagyott rabok nyilvántartási számát a karjukra tetoválja. Ez a munka viszonylagos biztonságot és privilegizált helyzetet jelentett neki, relatíve szabadon mozoghatott a táborban, így jóformán többet látott a haláltábor működéséből, mint bárki más. A cigányok barakkjában lakott, a szelekciónál dolgozott, de az irodába is bejárása volt, így kapcsolatban volt a rabok mellett a kápókkal és néhány vezetővel is, olyannal is, akivel annyira nem akart, köztük az őrült Josef Mengelével. Ezzel együtt története mégsem egy újabb holokausztregény a tábor pokláról, hanem furcsa love story: Lale ugyanis a táborban ismerte meg Gitát, aki túlélésének hajtóereje lett. Az auschwitzi tetováló az ő igaz történetük, amit Lale felesége halála után osztott meg Heather Morrisszal, hogy halála előtt letegye az évtizedes keresztet.


Hogyan kezdődött ez a hosszú utazás Laléval?

Őrülten hangzik majd, de egy kávéval. Egy barátommal kávéztam, aki elmondta, hogy van egy barátja, bizonyos Gary, akinek nemrégiben halt meg az édesanyja, az apja pedig arra kérte, hogy keressen valakit, akinek elmondhatja a történetét, de nagyon fontos, hogy ez az ember ne legyen zsidó. Szóval ez a barátom csak úgy mellékesen megemlítette nekem ezt az egészet kávézás közben. Korábban írtam néhány forgatókönyvet, és mindegyik valós eseményeken alapul, ő pedig tudta ezt. A következő hétvégén pedig megismerkedtem Laléval.

Milyen volt az első találkozás?


Nagyon különös volt. Ez az ember épp csak elveszítette a feleségét, iszonyú gyászban volt, és csak azt akarta, hogy meséljem el a történetét. Azt mondta,

siess, mondd el a történetem, sietnem kell Gitához.

Miközben persze nem igazán adta át, hogy mi is lenne ez a történet, valamiképp úgy gondolta, hogy meg tudom majd írni a történetét anélkül, hogy ő elmondta volna nekem. De mégis, elég történetet és történetdarabkát mondott el ahhoz, hogy rájöjjek, két lábon járó, élő történelemmel van dolgom. Jobban meg akartam ismerni, és pár órával később megkérdeztem, eljöhetek-e a jövő héten is. Igent mondott, én pedig újra és újra meglátogattam az elkövetkező három évben...

Érteni vélem, miért nem akarta nyilvánosságra hozni a történetét, amíg Gita életben volt, de azután, hogy meghalt, miért volt olyan fontos neki, hogy megossza mindezt a világgal?

Mielőtt a felesége meghalt, azért nem mondta el, mert attól félt, hogy kollaboránsnak nevezik majd. Ő tudta, hogy nem volt az, egy percig sem hitte, de túl sok olyan emberről hallott, akit jóval kevesebb privilégiumért is kollaboránsnak kiáltottak, mint amit Lale tapasztalt. Azt pedig pláne nem kockáztathatta, hogy Gitát megszégyenítsék vagy kérdezősködni kezdjenek, így nem beszélt, amíg ő élt. Az után pedig azért akarta minél gyorsabban elmondani mindazt, amit átélt, mert szeretett volna mielőbb csatlakozni hozzá. A fiával közölte is, hogy nem marad már sokáig, mennie kell az anyja után. Szorította az idő, legalábbis azt hitte...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése