2018. május 13., vasárnap

SÁNDOR MÁRIA: NEM NEKEM, HANEM A KAMARÁNAK ÉS A KÓRHÁZIGAZGATÓINAK KELLETT VOLNA LEZÁRNIA DUNA-HIDAKAT

MÉRCE
Szerző: JÁMBOR ANDRÁS
2018.05.13.


Az egészségügy megreformálásáért harcba szálló Sándor Mária az ápolók napja kapcsán adott interjút hivatástudatról, aktivista múltjáról és jelenlegi munkájáról a Népszavának.

Sándor Mária elmondta, nem vett részt az elmúlt hetek tüntetésein, egy éve semmilyen politikai demonstráción nem járt. Szerinte jelenleg a magyar politika szétszakítja az országot, elszabadultak az indulatok. Saját politikához való viszonyáról pedig azt mondja: 
“én a bánatomat a munkába fojtom”.

Sándor Mária szerint nem értették meg őt, hiszen ő egyszerűen csak a tisztességes egészségügyi ellátásért állt ki:

Soha semmi mást nem akartam, mint csak a tisztességes, a becsületes ellátás feltételeit biztosítani mindenkinek, aki rászorul. Most egy olyan helyen dolgozom, ahol bőven van lehetőségem megélni, hogy ez lehetséges. A legkiszolgáltatottabbakat, a legelesettebbeket ápolom, mint segédápoló. Az a helyzet, amiben ezek az emberek vannak, egyszer mindenki életében bekövetkezik. Így bárki megtapasztalhatja azt, amiről annak idején, 2015 május 12-én a Kossuth téren beszéltem: milyen az, ha nem lesz senki, aki akkor fogja a kezét, szóljon egy jó szót, adjon egy pohár vizet. Szó szerint így hangzott: ,,Követelem a tisztességes, becsületes betegellátást! Követelem a méltó halálhoz való jogot. ” Amikor először a nyilvánosság elé álltam, akkor is csak erről beszéltem: ha nem követeljük ki közösen a megbecsülést, a tisztes bért, elfogynak azok az ápolók, akikre egyszer mindenkinek szüksége lesz. Úgy látom, nem értették meg, miközben ma Magyarországon a tisztességes ápolás nem megvalósítható.

Az ápolónő szerint ma a szakmájából kiveszett a hivatástudat és az emberség, ami a lényege ennek a munkának.

Már nem csak a bérekről van szó, nem csak a túlzsúfoltságot, a várakozást, az ebből adódó kellemetlenségeket, fájdalmat kell elviselnie a rászoruló betegnek, hanem az együttérzés hiányát, a megaláztatottságot. Sok kolléga már rég nem csinálná, csak nem lát más lehetőséget. Csinálják erőből, gyakran lélektelenül. Csakhogy épp ezt nem lenne szabad.

Szerinte a szakmai kamarának kéne kiállnia az egészségügyi dolgozókért, de az nem teszi ezt.

Harcolni, föllépni, hogy: megállj, innentől kezdve ennyi nővér nem tud ellátni ennyi beteget! Minden intézményben jelen vannak a kamara emberei. Kötelességük lenne ellenőrizni, hogy egy nővérre- hány beteg jut. Mondta-e valaha is a szakmai kamara, hogy ezt az osztályrészt bezárjuk, mert az adott körülmények között nem lehet tisztességes ellátást nyújtani?

A fekete ruhás ápolónő szerint nem neki, hanem “a kórházigazgatónak, a kamarának, vagy a szakszervezetnek, kellett volna Duna-hidat lezárni”...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése