2018. július 11., szerda

A VAGY-VAGY ORSZÁGA

HUPPA BLOG
Szerző: SZELE TAMÁS
2018.07.11.


Hát sikerült a mentés a Tham Luang barlangrendszerből, megmenekült mindenki, happy end van és lehet rizses csirkét enni, csak a kimentett srácok egyelőre még nem kaphatnak, mert egy darabig ellenőrzik az étrendjüket, orvosi megfigyelés és kezelés alatt állnak. Akkor most levonhatjuk a tanulságokat és elemezhetjük a kísérő jelenségeket: eddig nem lett volna ildomos.

Az első tanulság rögtön az, hogy az emberek általában véve örülnek a mentőakció sikerének (de sok ész kellett ahhoz, hogy ezt meglássam), csak nem örülnek felhőtlenül. Itt és most a magyar közönség reakcióival fogok foglalkozni, hiszen azzal találkozom: más országokban bizonyára tapasztalhatóak eltérések. Nálunk most nagy az öröm, bár néhányan az edző felelősségre vonását követelik – mondjuk még szerencse, hogy a thai hatóságokat nem lehet Budapestről, a Külső-Lótüdő utca negyvenkettő per bé magasföldszintjéről utasítgatni, pedig sokan megtennék, ha módjukban állna. Ezek az emberek többnyire ugyanazok, akik minden másba is beleszólnak, a hírlap tartalmától a köztisztasági hivatal munkaidejéig.

Most az a fő érvük, hogy „minek vitte abba a veszélyes barlangba az edző a csapatot”? Kérem: a barlang önmagában nem egy veszélyes dolog, ha – tudja az ember, mivel kell vigyázni. Edzőnk nem tudta, de azt sem, hogy egyáltalán kéne valamivel vigyázni, neki az csak egy hosszú járat a hegyben, lévén végzettsége szerint buddhista szerzetes, de tegyük szívünkre a kezünket: a felelősségre vonását követelők nagy része sem tudna sokat elmondani a barlangok természetéről. Nekik is csak egy luk az a hegyoldalban, és elvárják, hogy legyen benne villanyvilágítás, lépcső meg járda. Én történetesen olyan vidéken születtem, nőttem fel, ahol közel voltak a hegyek, barlangok, kamaszkoromban jó pár kiépítetlen barlangot bejártam, nem is volt tilos – de az alapvető óvintézkedéseket betartottuk, ha esőre állt, nem mentünk barlangba, mindig maradt egy-két ember a bejáratnál, hogy ha baj van, tudjanak segítséget hozni, tartalék elem, tartalék lámpa, megfelelő ruházat, vagyis gumicsizma, overall, sisak volt velünk. No, persze, mi tudtuk, amit tudnunk kellett. Szegény edző nem tudta, de mikor már megvolt a baj, olyan eréllyel, ésszel, ügyességgel tartotta egyben a csapatot, hogy bízvást mondhatjuk: nagyban neki köszönhetik az életüket a srácok.

A másik megdöbbentő reakció a mentés alatt az volt, hogy „bezzeg a Földközi-tengerbe fulladó gyermekeket nem mentik”.

Nem egy helyen láttam ezt a felvetést, nem is csak a saját ismeretségi körömben fordult elő. Majdnem minden, ezzel foglalkozó írás alatt előkerült.

A menekülő gyermekek halála borzalmas szégyene az emberiségnek, amit évszázadok alatt sem fogunk lemosni. Ez tény. És a legvétkesebbek benne az európai kormányok.

De mi ez a „vagy-vagy” kérdésfeltétel? Azért nem mentik a menekülőket, mert Thaiföldön mentenek másokat? Nyilvánvalóan nem. Világos, hogy az egyik esetből a világot vezető nyomorult hatalomkufárok politikai kérdést csináltak, a másikból meg nem is lehet: az egyszerű, szerencsétlen véletlen. És igenis, mentsenek mindenkit, aki bajba került – nincs „vagy-vagy”. „Is-is” van. De egyik mentés nem áll szemben a másikkal...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése