DE MEGVAGYUNK MÉG. MAJDNEM MEGVAGYUNK (AZ AKADÉMIÁRÓL)

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: KENESEI ISTVÁN
2018.07.13.

...A Magyar Tudományos Akadémia több különböző feladatot ellátó szervezet, a rá vonatkozó törvény szerint: „önkormányzati elven alapuló, jogi személyként működő köztestület, amely a tudomány művelésével, támogatásával és képviseletével kapcsolatos országos közfeladatokat lát el”. Ebbe beletartozik, hogy bárki, aki tudománnyal foglalkozik, és erről „papírja van”, vagyis doktori fokozatot szerzett, tagja lehet a köztestületnek. A köztestületi tag nem „akadémikus”, viszont választó és választható különböző bizottságokba. Akadémikussá hosszas eljárás eredményeképpen válhat valaki, de a 70 év alattiak létszáma a kétszázat nem haladhatja meg, és velük együtt összesen 365 akadémikus lehet.

Kezdjük a visszatérő vádakkal. Mivel az emberi életkor egyre növekszik, nem csoda, hogy vannak idős, sőt igen idős tudósok is az MTA-tagok között. Ám a korfa törvényszerű alakulása révén létszámuk csekély, és mivel a döntési folyamatokban (a 11 tudományos osztályban és a köztestület által választott tagságú, nagyszámú szakmai bizottságban) a 70 évnél fiatalabbak nagy többségben vannak, az MTA még akkor sem gerontokratikus intézmény, ha a közgyűléseken az őszes hajúak látszanak többségben lenni.

Az is ismeretes, hogy – nem a sztálini időkre, hanem a XIX. századra visszamenő hazai hagyomány alapján – az akadémikusok tiszteletdíjat kapnak. Ezt 1949 előtt az MTA a bőkezű mecénások által neki adományozott jelentős vagyonából fizette, és csak az államosítás után szorult rá, hogy a központi költségvetés perkálja ki ennek fedezetét.

Ugyancsak sztálinista találmánynak titulálják sokan az MTA kutatóhálózatát, nem tudván arról, hogy amit a szovjet rendszer sajátjának gondolnak, azt valójában ott is mástól lesték el, csakúgy, mint a sokáig kárhoztatott, de mára leépített kandidátusi–doktori hierarchiát, amelyet eredetileg egy cári rendelettel hoztak létre 1810-ben Oroszországban, majd az időközben átalakított szisztéma 1917-es eltörlése után 1934-ben vezették be újra.

A hazai kutatóhálózatnak, mint azt már többen többször is megírták, volt itthoni előzménye, mindenekelőtt a Teleki Pál által 1926-ban alapított Államtudományi (amelyet a mai MTA Földrajztudományi Intézet tekint elődjének), majd a Táj- és Népkutató, illetve a Történettudományi és az Erdélyi Tudományos Intézet, amelyekből 1941-ben a Teleki Pál Intézet jött létre.

De a szovjet intézeti rendszer sem Sztálin fejéből pattant ki, hanem az 1911-ben a hasonnevű császár alapította Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft szolgált mintaként, tehát a magyar kutatóintézeti hálózat, még ha közvetlen szovjet ösztökélésre keletkezhetett is, nem kommunista találmány, már csak azért sem, mert a német ős mai utóda a híres-nevezetes Max Planck Társaság többségében természettudományos intézeteivel, de a vele párhuzamos Leibniz Társaságba például számos humán- és társadalomtudományi intézet tartozik, köztük a több mint 200 munkatársat felsoroló Német Nyelvi Intézet (Institut für deut­sche Sprache).

Meg lehet persze kérdezni, hogy miért az Akadémia, miért nem az állam felügyeli a hálózatot, mint például a franciáknál vagy az olaszoknál, de látni kell, hogy a kutatásmenedzsment akkor is külön szakma, a kutatási irányok eldöntése, az eredmények értékelése ott is (hazai és külföldi) tudósok bevonásával folyik. A vér szagát érezve már pár egyetem is bejelentkezett, hogy szívesen átvenne MTA-intézetet, de ennek következményeit itt nincs terünk kifejteni.

Most még csak annyit, mielőtt visszatérnék a kutatási témák oly aktuálissá vált problémájára, hogy sokan azt is felhozzák az MTA felügyelte hálózat mellett, hogy a legnehezebb időkben sokaknak volt mentsvára egy-egy akadémiai állás, amikor az egyetemekről ki voltak tiltva, akik „megmételyezhették” volna az ifjúságot. A név szerinti lista túl hosszú lenne, de piarista szerzetestől arisztokratán át börtönviselt ellenállóig terjed...

ITT OLVASHATÓ