Szerző: Határátkelő
2018.07.15.
Kezdjük a sort Brazíliával, hiszen a Vargabetűk blog szerzője a tavalyi őszt a dél-amerikai országban töltötte, ami alaposan megváltoztatta őt, a világlátását és az életmódját is.
„Pár évvel ezelőtt a lelkem mélyen boldogtalan és frusztrált voltam, és ezt csak ideig-óráig enyhítette az, hogy ekkoriban ismerkedtem meg a párommal, és szerelmes lettem.
Fogolynak éreztem magam a saját életemben, és biztos voltam benne, hogy nem akarok így élni évekig. Munka után nem volt mentális kapacitásom írni, ami pszichésen is megviselt.
Azt már tudtam, mit jelent – és hogyan kell – hátrahagyni egy rossz helyzetet (mondtam én már fel nem egy kellemetlen munkahelyen korábban), de most nem tudtam, merre menjek tovább, és hogyan kerüljek jobb helyre. Létezik-e jobb hely egyáltalán…
Gyakran volt olyan érzésem, szomatikusan is, mintha fuldokolnék. Mintha nem kapnék levegőt egy zárt ketrecben, ahonnan kétségbeesetten ki akarok törni. (...)
Egy régebbi szakmai kapcsolat nyomán ezt követően kezdtem el a könyvkiadói munkát, majd rövidesen könyvek szerkesztésével foglalkozni (nemcsak emberpróbáló helyzetek, hanem szerencsés egybeesések is akadnak az életben!), de a valódi lelki javulás csak lassan következett be.
Még nagyon sokáig éreztem a fuldoklást és azt, hogy egy olyan országhoz vagyok láncolva, ahol az uralkodó politikai irányvonal, és különösen: a politikai propaganda nem képvisel engem, ahol minden generációban tömegek érzik cserbenhagyva magukat, és ahol a társadalmi mobilitás szinte nem létezik stb. stb. stb.
De ha lassan is, azért bekövetkezett a javulás. Méghozzá a brazíliai út nyomán. Amikor hallottam arról, hogy léteznek digitális nomádok, és hogy hogyan élnek, az olyan volt, mint fény a dohos barlangban – amit követni lehetett, hogy a felszínre érjek.
Összeszorítottam a fogam, és még az addiginál is szigorúbb fiskális politikát folytattam, hogy félretegyek egy tengerentúli útra, amit digitális nomádként akár több hónapig is fenntarthatok. (...)
Elég nagy akaraterő-próba volt mindez a számomra, főleg, hogy az előkészületek kb. két évig tartottak (egy magánjellegű dolog miatt tűztem ki két évvel későbbre az indulást).
De a jutalom nem maradt el, mert, ahogy írtam, a brazíliai út pont olyanra sikerült, amilyennek megálmodtam…
Több hónap is eltelt a hazatérésem után, amikor feltűnt, hogy egy ideje nem érzem már a fullasztó érzést. Elmúlt, és nem tért vissza azóta sem. Hogy mi tüntette el: az útra való felkészülés, amikor egy becses célra függesztettem a szemem; vagy az ott tartózkodás, amikor valóban a magam ura lehettem, és egyre csak érkeztek a pozitív élmények, találkozások; vagy hogy távol voltam attól a helytől, ahol olyan sokszor voltam nagyon negatívan kiszolgáltatott? Nem tudnám megmondani, de nem is fontos.
Egy a lényeg: e hosszú folyamat – vagyis az útkeresés, a felkészülés és az utazás – során belém égett annak megtapasztalása, hogy ha igent mondok arra a kihívásra, hogy magam alakítsam a sorsomat, és igent mondok az ismeretlenre, vagyis arra, hogy az élet pozitív egybeeséseket hozzon elém, akkor a kellő időben a megfelelő döntéseket tudom hozni, és tettekre tudom váltani az elhatározásaimat.
Rájöttem, hogy habár manapság mindannyian csak a saját életrevalóságunkban és talpraesettségünkben bízhatunk, a globalizáció és az egyre átjárhatóbbá váló országhatárok korában csak az szorul ketrecbe, aki hagyja, hogy elhitessék vele, ennek így kell lennie."
A teljes posztot itt olvashatjátok el, szerintem nagyon érdekes és elgondolkodtató...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.