2018. július 13., péntek

IMHO: EZT ÍGY HOGY

HUPPA
Szerző: IMHO
2018.07.13.



Életemben nem kapcsoltam be ilyen lassan a gépem.

Amikor végre sikerült, csak bámultam a kék FB ikont, és újabb hosszú percek teltek el, mire megmozdult a kezem.

Ilyenkor szokott jönni a reggeli rutin. Átnézni a híroldalakat meg mindent. Régebben volt a nagy kör, amikor a megyei lapokat böngészgetve a régiók hírei között kutattam, de amióta megy a média úthengere, egy csomó lap kiesett a targetből. Van a szubjektív menet, amikor a blogokkal kezdem, s van a másik, amikor a gazdasági hírekkel. Próbáltam már össze-vissza kattintgatni, hogy megtörjem a megszokást, de gyakorló kényszeresként talajt vesztettem a sorrend nélkül.

Most aztán a talaj olyan ingoványos lett, hogy úgy érzem, elnyel.

Az is hozzátartozott a reggeli rutinhoz, hogy megnézzem, Moni felpakolta-e már a korán kelő kollégák írásait, mert onnan tudtam, hogy lassan megvirrad, hogy Rezeda üzenetét megzizzentette a telefonom. Már előre vigyorogtam, hogy úgyis képet kell cserélni, mert Moni egyszerűen képtelen volt megjegyezni, hogy a 300 pixelnél kisebb szélességűt nem viszi a Facebook-megosztás.

Most bármilyen miniatűr fotótól boldog lennék. Így változnak a dolgok.

Csak a mi viszonyunk nem változott, három szerkesztőségben dolgoztunk együtt. Először én szerkesztettem az ő írásait, aztán ki-ki a másokét, egymás mellett, aztán jött a Huppa, amit rám bízott egy részében – megtisztelve azzal, hogy vakon hitt bennem és abban, amit csinálok.

Eléggé hasonlóan volt bedrótozva az agyunk, nemhogy fél-, harmadszavakból is kitűnően értettük egymást, és semmit nem kellett hosszasan magyarázni, mert úgyis tudod…

Hát, én most nem tudom. Ez lett most a szlogen… Amikor a közeli barátok tegnap délután hívogattak, azt ismételgettem, nem tudom, nem tudom... valójában azt sem tudtam, mit nem tudok, de megakadt a tű.

Egy dologban azonban biztos vagyok: van a lelkemben egy város, abban terek, utcák, házak. A Szerelem parkot nemrég megrongálta egy vandál, az most átépítés alatt, de egy utca mostantól A Török nevet viseli, és arra emlékeztet, hogy volt nekem egy harcos-karcos, okos, érzékeny és anyaságában is tiszteletre méltó kollégám-barátom.

S ha majd ott koptatom a köveket, tudni fogom, hogy volt egy része az életemnek, amikor biztosan tudtam, hogy számíthatok valakire, bármi is van, és tuti, hogy egy darab ember akad, aki ugyanúgy gondolkodik, ahogy én. És viszont.

A tengernél készült fotóval búcsúzom a barátomtól és “főnökömtől” – azt ő ott nagyon, nagyon szerette, hétfőn is arról beszélgettünk, amikor találkoztunk, hogy végállomás: a tenger. (A fotón a kávézóban szerkesztgetünk, mert nem ment a mobilnet a házban, de a Huppának bizony akkor is mennie kell…)

Valaki mégis úgy gondolta, hogy ez az út rövidebb lesz, mint azt eredetileg tervezték. Nem pörölök, de szólok: megjegyeztem… Mint ahogy azt is, amit az ATV és a Blikk tett tegnap. Sejtem, mit mondana Moni minderre: túl mélyre kellene hajolni ahhoz, hogy elérjük a fülüket… Én csak annyit tettem volna hozzá, hogy lukakkal szaggatott természettudományos ismereteim szerint a férgeknek nincs füle.

Szóval, Moni, most nem tudom, mi lesz. Ezt beküldöm, a Szele meg a Rezeda meg a többiek teszik a dolgukat, én meg, asszem, megyek utánuk.

És tudom, ha arra járok, továbbra is kopogtatás nélkül bemehetek hozzád.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése