2018. július 15., vasárnap

KERTÉSZ ÁKOS: DÖNTSÜNK SZOBROT!

AMERIKAI NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: KERTÉSZ ÁKOS
2018.07.14.


Nagy Imre erejét az adta, hogy „már az Aurora idején is géppisztollyal állt a vörös csillag alatt”.

Hát nem csudaszép mondat? Engem egészen elvarázsolt. Ha ez nem villanyoz föl, sose írom meg ezt a dolgozatot.

A blaszfémia gyönyör, kéj, a gyalázat gyönyöre. És természetesen több, mint istenkáromlás. Azért használom ezt az idegen szót, mert anyanyelvem gazdagságában elveszek. Mert ha azt mondom: valami szentnek, tisztának, nagynak, nemesnek, ragyogónak a porba rántása, a bemocskolása, besározása, a leköpése, lehugyozása, földbedöngölése… már nem tudom, hol a határ. Ráadásul mindebben benne van az is, hogy az Isten, akit káromolok, hamis isten is lehet, a nagyság hamis nagyság, a szentség linkség, a nemesség, álnemesség, és a ragyogás talmi.

Mégis. A blaszfémia magában hordja a gyalázat gyönyörét.

Nagy Imrét piedesztálra állították. Nagy politikusként, hősként, a forradalom mártírjaként tisztelték akkor is, ha mindez nem volt egészen igaz, de most lerántani a talapzatról, megtaposni, megkövezni, leköpdösni, bemocskolni akkor is gyönyör, a gyalázat gyönyöre, olyan, mint mikor valaki pofon vágja az apját.

Élvezik is, akik csinálják, de nagyon!

Az én látóhatáromon Nagy Imre ötvenhatban bukkant föl. Magánügy? Nem magánügy, mert a publicisztika vélemény. Az én véleményem. Tehát akkor hiteles, ha személyes.

A padláslesöprésről nagyon is tudtam, lelkifurdalásom is volt, hogy városi melósként az én kenyerem ára a paraszt nyomora, és nem hittem el, hogy a paraszt titkon fölvásárolja a péknél az én kenyeremet és azzal hizlalja a disznaját. Tudtam, hogy a bolsevista hatalom egymás ellen akarja uszítani a munkást és a parasztot. De, hogy személy szerint melyik gengszter áll e mögött, arra fütyültem.

A nevét ötvenháromban ismertem meg, ő fémjelezte az enyhülést, de úgy gondoltam, hogy csak egy újabb moszkovita, aki parancsot hajt végre: Sztálin helyett most Hruscsovét.

Mikor Rákosi két év múlva visszavette a hatalmat, az enyhülést sirattam, nem Nagy Imrét, az OLVADÁST, ahogy az oroszok mondták, ami teljesen azért nem fagyott vissza.

Ötvenötben, ötvenhatban azért nekünk, melósoknak is nagyobb kenyér jutott. És föloldották a röghözkötöttséget, már nem torolták meg az „önkényes” munkahely változtatást. És egyre nagyobb súlyt kapott az értelmiség. Az Írószövetség is, a Petőfi kör is.

Értelmiséginek lenni pedig nem foglalkozás, hanem intelligencia kérdése, így én munkás létemre értelmiségi is voltam.

A Petőfi körben nyíltan beszéltük meg rendszer hibáit, a munkaverseny ostobaságát, a terv-túlteljesítés értelmetlenségét, a hatásfok, a hatékonyság, és tervgazdaság bukfenceit, azt, hogy agyrém Magyarországot a vas és acél országának tekinteni, mikor se vasércünk, se szenünk; amiből viszont bőven van, az a szürkeállomány, az innováció; ezért a gyógyszeriparra, az orvostudományra, a fürdőgyógyászatra (tele vagyunk gyógyvizekkel) lehetne építeni; akkor még nem volt komputer és informatika, de találmányokkal a világ élvonalába hozhatnánk a könnyűiparunkat… Megbeszéltük a Sajtóvitán, hogy a sajtószabadság hiánya életveszélyes, és alig pár hét múlva a Szabad Nép, a hazug pártpropagandát ezerrel lökő pártlap munkatársai vállaltak sokéves börtönt és áldozták többen közülük még az életüket is a sajtószabadságért.

Ötvenhat bukását a balfácánságunk okozta, de hogy szalonképesebben fogalmazzak: a „forradalom” vezetőinek téves helyzetértékelése. Először is nem volt forradalom, ez is a hamis mítoszaink egyike, belső puccs volt, illetve még az se, csak puccskísérlet, a reform-kommunisták, a Petőfi körösök Nagy Imrét akarták visszahozni a szektás, sztálinista Rákosi-Gerő tandem helyére. Tévedések elkerülése végett: Nagy Imre haláláig kommunista maradt, de hitt abban, hogy az egész szocializmust lehet jobban, humánusabban is csinálni, mint azt a sztálinisták tették. A XX. Kongresszus után a reformer Hruscsov támogatására is joggal számíthatott, és pont a XX. Kongresszus adta a Petőfi-körösök reformkezdeményeinek az aktualitását 1956 nyarán, őszén.

Emlékszem, mert 23-án este én is ott voltam a Parlamentnél.

A műegyetemisták engedélyezett (!) tüntetése a lengyel reformerek mellett a Bem szobor körül fordulatot vett, és a fiatalok a járókelők, később a munkások tömegével megnövekedve a parlament elé vonultak, hogy Nagy Imrét meghallgassák. Ismétlem, akkorra már én is ott voltam, leléptem a délutáni műszakból.

Amikor Nagy Imre végre valahára megjelent (állítólag vonakodott, úgy kellett odacipelni), azzal kezdte, hogy: „Kedves elvtársak!” A tömeg fölzúgott: francba az elvtársozással, elegünk van belőle, és Nagy Imre nyelt egyet (oppá!), majd újra kezdte: „Kedves barátaim!”

Nem örültem ennek a fordulatnak. Milyen vezető lesz az ilyen?! Akit a tömeg lehurroghat? Ilyen egy forradalom vezére? Mert hogy itt forradalom készül, azt abban a tömegben mindenki a zsigereiben érezte. Vagy ez csak egy gyönge politikus, aki hagyja magát a hangadóktól sodortatni, hogy végül vállalja a mártírhalált? De miért? Egy emberarcú, szerethető szocializmusért? A nemzeti függetlenségért? A demokráciáért? Miben hitt, mit akart Nagy Imre?

A „Ki az oroszokkal!” jelszót az utca fogalmazta meg, és az utca emberének nem volt kötelessége tudni se Jaltáról, se Potsdamról, az utca emberének nem kellett fölmérnie, hogy Moszkva nem engedhet a katonai és a nukleáris erőegyensúlyból. Mondom, az utca emberének mindezt nem kellett tudnia, viszont Nagy Imrének és a többi vezetőnek, főképp az olyan nagy koponyáknak, mint például Bibó István, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, a mártírhalált halt Gimes Miklós igenis tudniuk kellett. Tudniuk kellett volna!

Kádár fölfogta, hogy itt adva van egy történelmi helyzet, Magyarország a Nyugat, a NATO teljes egyetértésével, vagyis reménytelenül a szovjet érdekszférába tartozik. Lépni csak ezen belül lehet.

Én fölszisszentem, amikor 23-án este azt kezdték körülöttem skandálni, hogy KI AZ OROSZOKKAL! Meg: „Akármilyen kedves vendég / tizenkét év untig elég!”. Én tudtam, hogy ez nem fog menni, nem így képzeltem a forradalmat. Sőt az oroszok, Nyikita Hruscsov, esetleg segíthetnének –; mi is segíthetnénk őt a sztálinisták ellenében. Én az „olvadás” lehetőségében hittem, de hogy most majd a hős magyar katonák Moszkváig kergetik vissza a ruszkikat… idióta nem voltam.

És ma is a fülembe cseng a hangja a Rádióból: „Csapataink harcban állnak!” Úristen! Ugyan miféle csapatai voltak akkor Nagy Imrének? Mindegy. Abban a végső órában egyértelműen azonosult a már elbukott forradalommal. Aztán menekülés a Jugoszláv Nagykövetségre. Nem tudta – társaival együtt –, hogy Jugoszlávia diktátorának, Titónak úgy kell ide a szomszédba egy népi demokráciából plurális polgári demokráciává avanzsált jogállam, mint üveges tótnak a hanyattesés? És onnan egyenes volt az út szovjet fogolyként Snagovba, a romániai börtöntáborba.

Azt mondják, ha csak egy szóval is elismeri a Kádár rendszert, fölmentik, és ágyban, párnák között halhat meg. Valóban? Szerintem ő, mint szovjet állampolgár, tudta, hogy a Szovjetunió ilyen fokú „hazaárulást” nem tűrhet el. De ezt akkor is tudta, amikor a hazaárulást elkövette, amikor, ódzkodva bár, de elfogadta a forradalom vezérének szerepét, amit rátukmáltak. És ha már meg kellett halnia, emelt fővel ment a halálba.

Amit itt leírtam, nemcsak az én képem volt róla, de sokaké. De ez se volt pontos, mert Nagy Imre nem a forradalom mártírja volt, hanem saját hitének áldozata. Ő ötvenhatban egy szerethetőbb, emberarcú szocializmusért vállalta a ráerőszakolt vezető szerepet, és ami azzal járt: a halált.
De most, hogy kiadták rá a kilövési engedélyt, kéjjel gyalázzák a tökmag jankók, a törpék, akik hozzá képest is alig látszanak ki a fűből. Ami mocsok csak rászórható valakire, mind előkerül abból a romlott agyukból...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.