2018. július 6., péntek

KORTESBESZÉD GYŐRI PÉTER POLGÁRMESTER-JELÖLT ÜGYÉBEN

MÉRCE
Szerző: KŐSZEG FERENC
2018.07.01.


...Győri Pétert a leköszönt józsefvárosi polgármester, Kocsis Máté helyett jelölték polgármesternek civil szervezetek és ellenzéki pártok. Szóljunk néhány szót az elődről is. Politikai pályafutását Kocsis Máté, mint közismert, Csurka István pártjában, a MIÉP-ben kezdte, de világnézete a szélsőjobboldali párt számára is kínos volt. Az ifjú Kocsis ugyanis nyilvánosan megünnepelte Hitler születésnapját. Ez a neonácik szokása.

Általában nem illő egy politikus értékelésébe belekeverni a családtagjait. Kocsis azonban maga dicsekszik azzal, hogy szilárd jobboldali világnézetére a szülői házban tett szert. Láthatólag nemcsak a világnézete, hanem a szervilizmussal párosult gátlástalansága is családi örökség. A polgármester-fiú apja, Kocsis Sándor, a Horthy Miklós Társaság alelnöke, alpolgármester volt egy Borsod megyei kistelepülésen, Abaújlakon. 2010-ben bizonytalanná vált, hogy újból megválasztják-e a polgármestert. Az önkormányzati választás előtt a községben hirtelen 81-ról 121-re emelkedett a választásra jogosultak száma, így a polgármestert 76 szavazattal újra választották. A Kocsis-család házába 2010. szeptember 23-án öt személyt jelentettek be, akik sosem laktak ott. Három évvel később ebből a stikliből büntető eljárás lett.

Az ügyészség a közokirat-hamisítással gyanúsított Kocsis Sándort és társait, tekintettel a cselekmény csekély társadalmi veszélyességére és az időmúlásra csupán megrovással büntette. Valójában a cselekmény nem pusztán közokirat-hamisítás volt, hiszen tízezrek rendelkeznek az országban fiktív lakcímmel, hanem választási csalás.

Ha ez az ügy bíróság elé kerül, a bíróság valószínűleg megváltoztatta volna a cselekmény minősítését, feltárta volna, hogy az érintett személyek a hamis bejelentkezés alapján jogosulatlanul szavaztak, ez pedig már három év szabadságvesztéssel büntethető bűntett. Kocsisék Abaújlakon a kommunisták 1947-es kék cédulás választási csalását ismételték meg – kicsiben.

Kocsis Máté 2006-ban lépett be a Fideszbe. Ehhez nem volt szüksége világnézeti fordulatra, ekkor a Fidesz már rég nem az a konzervatív, jobboldali néppárt volt, aminek hirdette magát, hanem szélsőséges populista párt, amelynek egyetlen elve a vezér hűséges kiszolgálása.

Kocsis erre tökéletesen alkalmasnak bizonyult. 2016-ban a Fidesz kommunikációs igazgatójaként nekitámadt Borókai Gábornak, a konzervatív Heti Válaszfőszerkesztőjének, mert újságja címlapon közölte Orbán Gáspár, a miniszterelnök fia arcképét. Tudjuk, a Heti Válasz nyomtatott újságként időközben megszűnt.

Kocsis karrierjének az sem ártott, hogy hadjárata a hajléktalanok ellen látványosan megbukott, a tűcsere-program betiltása pedig ezrek számára jelent életveszélyes fenyegetést. Kocsis Máté ma a Fidesz frakcióvezetője, első számú frontembere. Tisztsége azt jelképezi, hogy a Fidesz a militáns tekintélyelvűség pártja.

Kézenfekvő lenne azt mondani, hogy a július 8-i választás világnézetek közötti választás, választás a jobboldali radikalizmus és a polgári demokrácia világnézete között. Valójában azonban ennél is többről van szó. A választásra jogosultaknak ezúttal (is) az emberi tisztesség, és a gátlástalan pofázás között kell választania. Győri Péternek nem Sára Botonddal, az eddig jószerivel ismeretlen alpolgármesterrel kell megküzdenie, hanem Kocsis Máté szellemiségével, a hatalomért az országot is tönkretenni kész Fidesszel.

Egy lázadó gimnazista

A Fidesznek azonban ezúttal, hiába rendelkezik korlátlan mennyiségű pénzzel, a propaganda-eszközök összességével, a fenyegetés és az ígérgetés teljes arzenáljával, nincs könnyű dolga.

Győri Péteren ugyanis eddig nem bírtak fogást találni, tisztességét nem tudták kétségbe vonni. Nem mintha Győri valamiféle aszkétikus személyiség volna. Hanem mert eszébe sem jut, hogy lehet valamit nem tisztességesen is intézni. Ő ezt tanulta a szüleitől, a négy fiút nevelő pedagóguscsaládban.

Győri a Berzsenyi gimnáziumba járt, kiemelt matematika tagozatos osztályba. Március 15. akkor, 1971-ben nem volt munkaszüneti nap, de iskolai szünet volt: az iskoláknak valamilyen „szórakoztató”, de kötelező programmal kellett gondoskodniuk arról, hogy a diákoknak eszükbe ne jusson megünnepelni a forradalom évfordulóját.

A Berzsenyi és néhány másik budapesti középiskola margitszigeti sportnappal „ünnepelte” a forradalom évfordulóját, a forradalomról azonban szó sem eshetett. Péter magyartanárok fiaként nőtt fel, náluk Petőfi, a Nemzeti dal, a márciusi ifjak szinte családi hagyománynak számított. A tizenhét éves fiú furcsállta, hogy senki sem visel kokárdát. Este kiment a Duna-partra, hogy rápillantson Petőfi szobrára. A téren sok-sok fiatalt látott, vele egykorú vagy valamivel idősebb fiúkat és lányokat, de még több rendőrt, akik a falhoz szorították, gumibottal ütlegelték az ünneplőket. Péter levelet írt az osztálytársainak, rosszallta, hogy ezen a napon senki sem viselt kokárdát. Levelét másnap kitette az osztály faliújságjára.

Az ügyből éktelen botrány lett, az osztályfőnök, Rácz Lajos, aki világnézetet oktatott, tagja volt a kerületi pártbizottságnak, és mint a rendszerváltás után igazolódott, besúgó is volt, azt követelte, hogy Győrit zárják ki az ország összes középiskolájából. Csakhogy 1971-ben a Berzsenyiben voltak tanárok, akik kiálltak Győri mellett. A „nacionalista” diák egyik legelszántabb védelmezője Pártos Vera volt, az iskola népszerű magyar tanára, egyébként a forradalom után börtönbüntetésre ítélt, magát haláláig marxistának valló költő, Eörsi István elvált felesége.

A másik Ratkó István matematikatanár, az egykori illegális kommunista, később rákosista miniszter, Ratkó Anna unokaöccse. Végül kompromisszum született, a Berzsenyiből Győrinek távoznia kellett, de a következő évben folytathatta a középiskolát a főváros másik kiemelt matematika-osztályában, a Fazekasban. Itt érettségizett, és mint jó tanulót, kiváló matematikust felvették a közgazdasági egyetemre. Bordács Bálintnak, az Origo munkatársának, aki terjedelmes cikket írt Győri Péter ellen, nyilván nem fér a fejébe, hogy olyan baloldali emberek, mint az említettek, kokárda-ügyben kiállnak egy diák mellett. De már az se fér a fejébe, hogy egy közalkalmazott, hogy bárki kiálljon egy olyan ember mellett, akit a hatalom el akar veszejteni. Az ő fertályukon, az ő világukban ilyesmi nem létezik.

A valóság bűvöletében

Győri Pétert már egyetemista korában is jobban érdekelte a szociológia, mint a szorosan vett közgazdaság. A település-szociológia kötötte le, lakásról lakásra járta a budapesti városrészeket. Ekkor írt két tanulmányával első díjat nyert a Tudományos Diákkörök országos pályázatán. A diploma megszerzése után a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadóhoz került, de a szociológiai kutatást sem hagyta abba. Személyesen még nem ismerték egymást Demszkyvel, de kölcsönösen felfigyeltek egymásra, amikor egy-egy tanulmányuk a Kultúra és Közösségegyazon számában jelent meg.

A szociológiai interjú műfajában az idő tájt senki sem volt jobb Solt Ottiliánál: Interjúzni muszáj című könyve negyven év múltán is alapműve a szociológiai interjúzás módszertanának. Győri hozzá csatlakozott, tőle tanulta az interjúzás művészetét. A könyvkiadótól a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetébe, Ferge Zsuzsa kutatócsoportjába került. Nem azért, mert „belesimult a több millió magyar polgár életét megkeserítő kommunista rendszerbe”, mint a csacska Bordács Bálint próbálja elhitetni az olvasóival, hanem kutatói eredményei okán.

A fiatal kutató ugyanis sosem tartozott ”a több millió magyar polgár életét megkeserítő” állampárt nyolcszázezer tagja közé, ellentétben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének olyan hatalmasságaival, mint Pintér Sándor belügyminiszter, vagy Matolcsy György, a Nemzeti Bank elnöke, aki Győrivel egy időben járt a Közgázra.

Matolcsy akkor kezét-lábát törte, hogy már egyetemi hallgatóként beléphessen a Magyar Szocialista Munkáspártba. Győri Péter nem az állampárt, hanem Solt Ottilia vonzáskörébe került, tagja lett annak az összetartó közösségnek, amely 1980-ban létrehozta a Szegényeket Támogató Alapot (SZETA). Ottilia bölcs „káderpolitikájának” a része volt, hogy a természete szerint „brachis” Győrit igyekezett távol tartani az olyan tevékenységektől, amelyek nyomán ő is „lefekedett” volna, elvesztette volna a kutatói állását.

Márpedig Ottilia úgy vélte, fontos, hogy maradjanak tartalékban értékes emberek, akik az ismert ellenzékiek helyébe lépnek, ha őket egy váratlan keményedés esetén, letartóztatják. Mert a SZETA éppen a mozgalmi jellege, társadalmi rokonszenvet kiváltó tevékenysége miatt egyike volt azoknak az ellenzéki csoportosulásoknak, amelynek a tagjait az államhatalom ádáz indulattal üldözte, rendszeres házkutatásokkal, büntetőeljárásokkal, pénzbírságokkal sújtotta. De azért Győri sosem maradt távol a veszélyes tevékenységektől. 1981-től fontos tagja volt az engedély nélkül megjelenő folyóirat, a Beszélő terjesztő csapatának. A példányokat az idén elhunyt kiváló építész és író, az önmagát jobboldaliként minősítő Miklóssy Endre szállította Győrinek, majd kisebb, 25 példányos adagokra osztva vitte a kisebb terjesztőkhöz, így például Márta István zeneszerzőhöz, aki a színházi világban terjesztette a folyóiratot.

A mediátor

1989-ben az államszocialista gazdaság összeomlása meg a piacgazdaság térhódítása következében a vállalatok sorra bocsátották el a vidékről ingázó szakképzetlen munkásokat, eladták a munkásszállásaikat; a Fővárosi Tanács már korábban brutálisan felemelte a tulajdonában lévő, munkásszállónak nevezett hajléktalanszállások térítési díját.

Az utcákon és a pályaudvarokon hajléktalanok jelentek meg, válaszképpen a MÁV éjszakára lezárta a pályaudvarokat, az állampárti sajtó pedig, amely néhány évvel korábban a munkanélküliek bebörtönzését ünnepelte, megkezdte az uszítást a hajléktalanok ellen.

Közeledett a tél, sürgősen tenni kellett valamit az utcára szorultak megmentéséért. A szetások, Solt Ottilia, Iványi Gábor, Győri Péter, Mezei György hármas szerepbe kényszerültek: egyszerre kellett ötletgazdának, mediátornak és népnevelőnek lenniük. Ki kellett találniuk, hol lehet elhelyeznie ennyi hajléktalant, meg kellett állapodniuk az ingatlanok kezelőjével, tulajdonosával, mindenekelőtt a Fővárosi Tanáccsal a hajléktalanok befogadásáról, végül pedig meg kellett győzniük a hajléktalanokat, hogy fogadják el a felajánlott szállásokat.

Az első áttörést az jelentette, hogy ideiglenes szállások, raktárhelyiségek, sportlétesítmények után megkapták a Józsefvárosban a jogutód nélkül megszűnt munkásőrség Vajdahunyad utcai laktanyáját. Az új szálláshelyet az első hajléktalanellátó civil szervezet, a ma is működő Menhely Alapítvány kezelte; az 1989-ben létrejött szervezet kuratóriumának elnöke Győri Péter lett.

Bizottsági elnök

Helyzete alapján Győrinek biztos helye lett volna az 1990-ben megválasztott országgyűlésben. Ő azonban nem akart politikus lenni, úgy vélte, a SZETA szociálpolitikai elveit kellőképpen képviseli majd a parlamentben Solt Ottilia, Iványi Gábor és Havas Gábor. Az önkormányzati választás közeledtével azonban világossá vált, hogy Győri szociális ügyekben megszerzett szakértelmére és közvetítő képességre nagy szükség lesz a Fővárosi Közgyűlésben. Solt Ottilia ekkor, mint egy csapatkapitány, a tartalékból a pályára szólította Győrit, és rábeszélte, hogy vállalja el a rá háruló közéleti szerepet.

Győri a Fővárosi Közgyűlés Szociális és Lakásügyi Bizottságának az elnöke lett. Az első ciklusban munkája előterében a lakásprivatizációra és a lakásbérletre vonatkozó jogszabályok megalkotása állt. A törvényt természetesen az országgyűlés alkotta, de az előkészítésben oroszlánrésze volt a fővárosi önkormányzatnak, hiszen a lakásállomány legnagyobb csoportját a budapesti lakások alkotják.

1950-től kezdve rendelkezések tömege foglalkozott a lakásokkal, a kialakuló piacgazdaság viszonyai között azonban ezeket alig lehetett használni. Győri végigolvasta az elmúlt száz év lakásügyi rendeleteit, átnézte a nyugat-európai nagyvárosok lakásügyi szabályait, és végül úgy ítélte meg, hogy a fővárosi elöljáróság 1936-os lakásügyi rendeletét kell kiindulópontnak tekinteni.

Tárgyalópartnerei, a Belügyminisztérium szakértői hamarosan felismerték, hogy az asztal másik oldalán egy választott tisztségviselő ül ugyan, aki értelemszerűen politikus, de egyúttal a lakásügyeknek éppen olyan felkészült szakértője, mint ők maguk. Így hamarosan megtalálták a közös nyelvet, és a törvénytervezet szövegének jelentős részét sikerült egyetértéssel megfogalmazniuk.

Ennek a közös munkának az emlékét őrzi a Győri Péter honlapján olvasható esszé Schuler Dezsőről. A fővárosi köztisztviselő, aki 1917-ben, háromévi frontszolgálat után Signum Laudisszal és Károly-csapatkereszttel dekorálva tért vissza a városházára, évtizedeken át volt a főváros szociális ügyekért felelős tanácsnoka, majd 1935-től alpolgármestere. 1939-ben jóval a korhatár előtt nyugdíjba vonult, mert nem volt hajlandó az akkor hatályba lépő zsidótörvény végrehajtásában részt venni. Győri őt tekinti példaképének, jeléül annak, hogy a Horthy-rendszer történetét és társadalmát éppúgy nem lehet címkékkel leírni, ahogy a Kádár-rendszert sem.

Az egyeztetés a szakértőkkel azonban korántsem jelentette azt, hogy pont került a lakástörvény végére. A végső szót a politikusok mondták ki, ezúttal természetesen az Antall József vezette koalíciós kormány politikusai. Győri ma is úgy tartja, hogy az 1993-ban elfogadott törvény nem szabályozza kellő alapossággal a lakástulajdonosok (elsősorban az önkormányzatok) és a lakásbérlők jogviszonyát. Ez az egyik akadálya, hogy kialakuljon a magántulajdonú lakások bérbeadásának a korszerű piaca.

Viták azonban nemcsak a kormány és az ellenzék között dúltak, hanem az ellenzéki szabad demokraták között is. Itt a főváros és a kerületek érdekei álltak szemben egymással. Bár akkor a kerületi polgármesterek nagy része SZDSZ-es volt, többségük ragaszkodott ahhoz, hogy kerületi lakásállomány privatizációjának, illetve szociális bérlakássá alakításának kérdésében a kerület dönthessen.

Ez az egyik fő oka annak, hogy Budapesten nemzetközi összehasonlításban rendkívül alacsony a szociális lakások száma. Hogy New Yorkban, a kemény kapitalizmus metropoliszában egy rászoruló családnak sokkal nagyobb esélye van arra, hogy lakhatási költségeinek jelentős részét a város átveszi, mint Budapesten.
Arra ellenben egy Győri Péter által kezdeményezett és kidolgozott fővárosi rendelet kötelezte a kerületi polgármestereket, hogy a privatizációs bevétel egy részét fizessék be egy közös rehabilitációs alapba, amelyből a főváros pályázati alapon támogatja a leromlott állagú társasházak felújítását. Magyarán a gazdagabb kerületeknek támogatniuk kell a szegényebb kerületek rendbetételét.

Hiszen Budapest mégiscsak egy város. Nem is beszélve arról, hogy a józsefvárosi ember éppúgy ember, mint a hegyvidéki. A lakás elvesztésének megelőzését szolgálták azok a szociális rendelkezések, amelyek lehetővé tették, hogy a kerületi önkormányzat támogassa az együttműködésre kész hátralékosokat. A fővárosi tapasztalatokból alakultak ki azok az adósságkezelési módszerek, amelyek belekerültek a szociális törvénybe. Ezt szüntette meg a Fidesz 2015-ben. Viszont még ma is működik az ugyancsak Győri kezdeményezte Hálózat Alapítvány, amely jelentős támogatásokat nyújt a nehéz sorsú fővárosi, köztük józsefvárosi családoknak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése