PICSÁBA KANTTAL IS

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: VÁNCSA ISTVÁN
2018.07.20.

„Miután a jobboldali politikai rendszer szilárdnak és kiépültnek tekinthető, most egy ennek természetes keretet biztosító, konzervatív kulturális kor­szak megteremtésére van szükség” – írja a Békés Márton, a Terror Háza kutatási igazgatója a Magyar Időkben. Némelyek szerint evvel a Gleich­schaltung igényét fogalmazza meg, ami persze igaz, de nem úgy, hanem másképp.

Szögezzünk le gyorsan két alapigazságot.

Az első az, hogy az állam irodalmat, művészetet, tudományt épp­úgy nem tud teremteni, ahogy a mezőőr se tud mezei virágokat. A mezei virág nő magától, jön a marha, lelegeli, aztán újra nő.

A második alapigazság az, hogy az állam föntebb leírt kulturális im­potenciájával minden épeszű ember, így tehát B. M. is tisztában van. En­nek ugyan némiképp ellentmondani látszik, hogy zagyvaságokat beszél, a Klubrádióban például olyasmit mondott, hogy a Fidesznek adott felhatal­mazáshoz másféle kulturális mércék, sztenderdek társulnak, mint amit Jancsó vagy egy Esterházy lefektetett. Persze nyilvánvaló, hogy ezt élc­nek szánta, ellenkező esetben ugyanis ütődöttnek kéne őt tekintenünk, márpedig ütődött alakokból a kereszténydemokrácia építésének jelenlegi szakaszában nem válhat kutatási igazgató, kiváltképp nem egy olyan, nagy fontosságú intézménynél, aminő a Terror Háza is.

Hogy akkor mégis miről van szó a föntebb idézett passzusokban, annak a felfejtéséhez a művészet szociológiájában fogunk valamicskét el­mélyedni, persze nem Hauser Arnoldot követve, bár ezt talán mondanunk se kell.

Alkotó többféle van. Léteznek zsenigyanús szubjektumok, Esterhá­zy, Krasznahorkai, Nádas, hogy csak az irodalom berkein belül maradjunk, ám ők nem abban az ontológiai mezőben fordulnak elő, amelyben a hatalom barátokra vagy ellenségekre talál. Belőlük az állam­nak kára nem származik, haszna még annyi se. Vannak aztán a többé-kevésbé sikeres alkotók a politikai paletta mindkét oldalán, ám ők több­nyire csendben maradnak, az idejük ugyanis sokkal értékesebb annál, semhogy hülyeségekre pazarolják.

A Gauss-görbe másik oldalán kevésbé sikeres, frusztrált kultúrmun­kások merengenek arról, hogy a lét igazságtalan, velük pedig alaposan ki lett tolva. Szögezzünk le egy harmadik alapigazságot is: joggal érzik így. A sikerhez valamifajta adottság kell, továbbá szorgalom és plusz még a körülmények szerencsés összjátéka, de az alapprobléma az, hogy a te­hetség és a szorgalom is szerencse dolga csupán. Vagy velük születik az egyén, vagy nélkülük. Ha pedig mind a tehetséget, mind pedig a szorgal­mat megtagadta tőle a sors, akkor még mindig megajándékozhatta a rea­litásokkal szembenézni tudás adományával, de sajnos fukar kezekkel mér még ebben is. Mármost aki a saját korlátait se képes fölmérni, az a kudarcait csak egyféleképp magyarázhatja: azért tart ott, ahol tart, mert elnyomják. Hogy ki nyomja el, az nem kérdés, amazok. Ha tehát emezek kerülnek hatalomra, akkor joggal várja tőlük, hogy lépjenek amazoknak a farkára, miáltal is a haza és az ő orcája egyképp fényre derül. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a jogos elégtételre szomjazó kultúrmunkás a saját táborában is napi gyakorisággal fedezi föl az oda beszivárgott ama­zokat, akik viszont ővele vannak ugyanígy, ergo a farokra lépések kont­rollálatlan láncreakcióba torkollanak. A folyamat máris megindult, aki ol­vassa a híreket, látja. Bomlik össze az egész hóbelevanc...

ITT OLVASHATÓ