AZ ULTRÁT TISZTELJÜK, A LÖVÉSZÁROKBAN NEM SZELFIZÜNK!

24.HU
Szerző: BARKÓCZI BALÁZS
2018.08.29.

...Vagyis a futball nem csupán szórakozás, hanem identitásteremtő erő, a szurkolás pedig olyan öndefiníciós aktus, aminek természetes része a terület elfoglalása. Ebből az aspektusból nézve az ultra – és Ian Taylor brit szociológus szerint a huligán – nem csupán magával a csapattal azonosul, valamint azzal a szimbolikus térrel, ami rajongásának helyszíne, hanem a futball kommercianizálódásával szemben igyekszik ezeket megvédeni. Az ultra és a huligán a stadionon belül ezért fizikailag is elkülönül a szurkolótól, és hoz létre – ahogy Balázs Gábor írja – egy olyan autonóm társadalmi teret, amire a stadionon kívül meglehetősen kevés esélye lett volna.

Természetesen annak, hogy ez így alakult, elsősorban szociológiai okai vannak. Az ultramozgalom megszületésekor annak magját elsősorban az urbánus munkás-diák réteg tagjai adták, szimbolikája pedig – így Balázs – „a »normális« társadalommal szembeni provokációt volt hivatott reprezentálni, ráadásul gyakran ideológiailag nem túl koherensen.”

Vagyis a militáns szóhasználat és a sokszor a történelemből vett, stilizált szimbólumok használata nemcsak a közös identitás kifejezésére szolgált és a tagok közt meglévő bajtársiasság érzetét erősítette, hanem reprezentálta a stadion népének „másságát”, azt, hogy a lelátók terére más értékrend és más szabályok vonatkoznak, mint az azon kívüli világra.

Persze, ahogy azt a történész ironikusan megjegyzi, a meccsek közönségének bővülésével, a futball medializálódásával a sajtó sikeresen kriminalizálta az ultrát, és miközben a szándékos megbotránkoztatás szándékával írt szurkolói dalok és rigmusok militáns szóhasználatán szörnyülködött, az ultracsoportok egymással szembeni rivalizálásának leírására maga is hasonló kifejezéseket használt.

Ahogyan tény az is, hogy a nyolcvanas évektől kezdve a politika is felfedezte magának az ultramozgalomban meglévő erőszakpotenciált, és így ezek a csoportok sokszor a különböző oldalak kvázi paramilitáris csapataiként kezdtek el működni, ami a mozgalom mélyrepüléséhez és majdnem megszűnéséhez vezetett. A kétezres évek közepén meghirdetett „tisztulási folyamat” aztán (legalábbis Olaszországban) igyekezett száműzni a lelátóról a politikát, és egy világnézetileg független, félig-meddig ernyőszervezetként funkcionáló csoportba terelni az ultrákat. Persze az egyes szurkolói csoportokra ráégetett bélyeget nem ilyen egyszerű eltüntetni: ahogy a Livorno és a Bologna ultráit szélsőbaloldaliként, úgy a Lazio és az Inter ultráit szélsőjobboldaliként tartja számon a futball iránt érdeklődő közvélemény...

ITT OLVASHATÓ