2018. augusztus 5., vasárnap

HA NEM DEMOKRÁCIÁBAN ÉLÜNK, AKKOR...?

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SZŰCS ZOLTÁN GÁBOR
2018.08.05.


Tartozom a szakmámnak és az olvasónak azzal a beismeréssel, hogy amikor azt állítom, Magyarország egy ideje már nem demokrácia, hanem egy kompetitív autoriter rezsim; hogy a hivatalos ellenzék tevékenységét (lehetőségeit és korlátait, illetve politikai felelősségét) is ennek alapján kell megítélnünk; illetve, hogy mindenkinek számot kell vetnie azzal, hogy a magyar politikának az orbánizmus és antiorbánizmus közötti választási kényszer a meghatározó törésvonala és az is marad belátható ideig; végezetül, hogy a liberális világrend mély válságban van és nemigen látszik még ennek a válságnak a vége – akkor személyes politikai véleményem mellett érvelek, s ezt nem szeretném a tudományosságra hivatkozással legitimálni.

Hogy miért szeretném a politikai véleményem a nyilvánosság elé tárni? Mert az a benyomásom, hogy a mai ellenzéki politizálás számos csapdája abból származik, hogy még mindig nehezünkre esik őszintén szembenézni a valóságos helyzettel, és a mindannyiunk számára ismert elemekből összerakni a képet. Márpedig anélkül bele fogunk ragadni fontosnak tűnő részkérdések körüli vitákba és a maguk nemében fontos, de a big picture felől nézve lényegtelen sérelmek dédelgetésébe vagy hamis illúziókba a lehetőségeinket illetően.

Első állításom az, hogy Magyarország egy ideje már nem demokrácia, hanem kompetitív autoriter rezsim. E kifejezés Steven Levitsky és Lucan A. Way 2010-es könyvéből származik, amely 35 ország hidegháború utáni politikai berendezkedését hasonlította össze. Levitskyék szerint létezik egy olyan rezsimtípus, amely világosan megkülönböztethető a tisztán tekintélyelvű rendszerektől abban, hogy létezik benne plurális politikai nyilvánosság, léteznek versengő politikai elitek, és a választásoknak valódi tétje van (nem jellemzőek rájuk a tömeges és durva választási csalások), viszont másfelől egyáltalán nincsenek biztosítva egyenlő versenyfeltételek a kormánypárti és az ellenzéki politikai erők számára. A médiához való egyenlőtlen hozzáférés, a pénzügyi erőforrások közötti kirívó aránytalanság, a választási eljárásokba beépített apróbb-nagyobb trükkök, az állami intézmények pártcélokra való felhasználása, az ellenzéki politikusok mozgásterének korlátozása, ellenük irányuló lejárató kampányok, alkalmi hatósági zaklatások stb. azt okozzák, hogy a választásokon ugyan valódi többség támogatja a kormánypártokat, de ez a többség nem demokratikus eljárások közepette alakul ki. Márpedig nehéz ebben a leírásban nem ráismerni a 2018-as magyar viszonyokra: Magyarország a jelek szerint egy kompetitív autoriter rezsim.

Hogy mióta is az, nem egyszerű kérdés, mert a baloldal 2006-os önkormányzati választási veresége óta zajló súlyos belső válsága, országos meggyengülése, illetve új politikai szereplők megjelenése (LMP, Jobbik) a Fidesz tevékenységétől nagyrészt függetlenül is teljesen felborította az erőviszonyokat. De ettől még tény, hogy 2010 óta számos közjogi átalakítás, a média fölötti kormányzati kontroll megszerzése, az EU-s erőforrások célzott felhasználása és kormányközeli vállalkozók felé terelése stb. mind-mind ezt az aránytalanságot igyekezett a politikai berendezkedésbe beépíteni. Az önkormányzati reform például hivatásos politikusi státusok sokaságát szüntette meg, a különféle szakmai autonómiák szűkítése és a centralizálás növelte mindenki személyes kiszolgáltatottságát és függőségét, a kormányközeli nagyvállalkozók kiemelt támogatása, majd a Simicska-ügy után az erőforrások újraosztása világosan azt üzente, hogy az erőforrásokhoz való hozzáférés elsősorban politikai lojalitás függvénye. A kvótanépszavazás már teljesen kiépült formában mutatta meg ennek a rezsimnek a működését. Az nem történhetett volna meg egy demokráciában, és még távoli analógiáit is nehéz lenne demokráciákban felismerni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése