PELENKA-, ÉS MAGÁNÜGYEINK

GONDOLATVILÁGBAN BLOG
Szerző: Andrew_s
2018.08.27.

Ráhel pelenkaügyét illető gondolataimat korábban azza fejeztem be, hogy egyfajta hatalmi jelképnek is tekinthető: „Annak jelképeként, hogy Európa azé, aki teleszarja”. Aztán megjelentek a kommentek, és megjelentek olyan írások is, amelyekkel alig lehet nem vitázni. Nem azért mentegetnék ezt a szegény leányt, hanem inkább azért, mert nagyjából egy legyintéssel nyugtázzák.

Ilyen az a jegyzet is, amely a HVG oldalán jelent meg. Nagyjából onnan közelítve a kérdést, hogy Orbán Ráhel magánügye, hogy hova dobja a pelenkát, és lebukásában az igazságérzet kielégítését véli megtalálni. Amelyről mindjárt el is meséli Révész Sándor, hogy milyen, szinte már a demokráciát veszélyeztető káros hatással bír. Ami természetesen azt is feltételezi, hogy a pelenka-hajításról készült fotóknak akár már az elkészültében is egyfajta kielégülés játszott szerepet. Ezt nyilván nem tudhatom. Azt azonban igen, hogy az ügy kipattanásában egyáltalán nem a néplélek igazságérzetének felbuzdulását látom. Már csak azért sem, mert az igazságérzet szerintem egyfajta „szemet szemért” mentalitásbó, nézőpontból táplálkozik. Márpedig Orbán Ráhel ügyének esetében ez aligha érhető tetten. Legfeljebb egyfajta kárörömként. Amolyan „hiába ugrálsz kisanyám, mert mégis lebuktál” módon.

Az sem teljesn igaz, hogy „az dobja az első követ”, aki tökéletes, sosem szemetelt, és olyan pedáns életet élt, hogy nyugodtan rászállhatnak a hatalmi kukkolók. Azért nem igaz, mert a társadalom nem szentekből áll. Ugyanakkor a társadalmi normarendszer egyfajta közös nevezője a korántsem szentek összességének. Ha mértékadó, ha tetszik példát nyújtó, szereplők, akár köz-, akár csak közismert szereplők viselkedése, kommunikációja azt sugallja, hogy trendi bunkónak lenni, akkor sokak szerint valóban trendivé válik bunkónak lenni. A közbeszéd bunkósításának hatásai elég jól lemérhetők a mindennapi kommunikációban. Ez nem PC kérdése. Annyira, hogy valójában azt hiszem: Orbán nem az őszinteség jegyében kelt ki a PC ellen, hanem a saját taplóságának a mentegetésére. Egyfajta szabvánnyá téve azt a stílust, ami neki a sajátja ugyan, de amelyért számos más politikus elsüllyedt volna a szégyentől. Akár a szóbeli gesztusokra gondolunk, akár a zsebhokizós kézfogásaira, sajtószerepléseire. Ebből a szempontból Ráhel esete legfeljebb csak jelzést jelent. Annyiban, hogy nem esett messze fától. Amit már az elhíresült „sajátlábonállós” szövege, operaházi pezsgőzése is sejtetett...

ITT OLVASHATÓ