2018. augusztus 30., csütörtök

RENDHAGYÓ NEKROLÓG EGY AMERIKAI HŐSRŐL

ÁTLÁTSZÓ
Szerző: PAPP LÁSZLÓ TAMÁS
2018.08.29.


A nekrológok számomra valahogy mindig lehangolóak. S nemcsak azért, mert a halál eleve nem túl vidám dolog. Hanem azért is, mert tudom, hogy készülnek. A világ nagyobb hírügynökségeinél, lapjainál az idősebb, betegeskedő, haldokló politikusok, celebek esetén már be van tárazva a leendő halott munkásságának, karrierjének summázata. A legtöbb orgánum ezek valamelyikét veszi át, legfeljebb saját nézeteinek megfelelően hozzáír ezt-azt, aztán ezek terjednek a világhálón sokféle nyelven, milliónyi kópiában. Valahogy személytelen az egész. Nem is nagyon merik egy kicsit se személyesre venni. Pedig lehetne. Akkor is, ha személyesen nem ismertük az illetőt. A szakmányban átvett, tömeggyártású nekrológok mellé néha belevihetnénk önmagunkat is a gyászcikkbe. Hogy bennünket személyesen mire döbbentett rá az illető halála? Szinte mindig van ilyen, s ez néha talán érdekesebb, mint a sokadik, egy kaptafára készült hír.

John McCain halálára volt szükség ahhoz, hogy igazán tudatosodjon bennem egy sokkoló tény. Rádöbbentem, hogy Donald Trumpban és bennem akad valami közös. Nehéz mindezt feldolgozni, de így van. Létezik egy dolog, ami McCain pályafutásától elválaszt, Trump karrierjével viszont összeköt. Az USA elnöke, akárcsak én, mindent elkövettünk, hogy megússzuk a sorkatonaságot. Nem igazán akaróztunk bevonulni. A tekintetben persze, hogy Trump mennyire volt kreatív, hogy kibújjon a szolgálat alól, kénytelen vagyok sajtóértesülésekre hagyatkozni. De én eléggé az voltam.

McCain azonban nem ilyen volt. Ő bevonult, aztán Vietnamban fogságba esett. Talán azért is volt kérlelhetetlen mindenféle diktatúrával szemben, mert ő – a nyugati politikusok oroszlánrészével szemben – megjárta a kommunisták börtöneit. Fogva tartóinak nem sikerült megtörni, pedig sok hadifogságba került embert tudtak lelki és fizikai nyomással kollaborációra rávenni. Olyannyira, hogy sokan valamilyen rejtélyes, agymosó vagy tudatmódosító eljárásnak tulajdonították, hogy mind a koreai, mind a vietnami háborúban számos elfogott katona, hírszerző és más külföldi civil is együttműködött a kommunista hatóságokkal.

“A háború kitörése után alig pár héttel, 1950. július 9-én egy amerikai hadifogoly rádióüzenetében éltette az észak-koreai propagandát. Ő volt az első, akit a háború végéig még sokan követtek. A hadügyminisztérium becslése szerint minden hét, hadifogságba esett amerikai közül egyet “agymostak.” A harcok végeztével 21 amerikai megtagadta, hogy visszatérjen hazájába, negyven kiszabadult fogoly bejelentette, hogy kommunista lett. Az agymosás kifejezés a mindennapi szóhasználat részévé vált.” – említi Varga Bálint, a Richard Condon A mandzsúriai jelölt című regényéhez írt utószóban. (Agave könyvek, Budapest. 2004. 259.o.)

Koreában sikerült a szovjeteknek” átállítani” a brit diplomataként fogságba esett MI6-tisztet, George Blaket. Vietnamban pedig nyilván a koreai tapasztalatokat is felhasználták annak érdekében, hogy minél több katonát rávegyenek az együttműködésre. McCain esetében ez nem sikerült, ami bizonyította, hogy a komcsiknak nem volt semmiféle az agyat leigázó csodaszere. (Egy titkos CIA-vizsgálat már a koreai háború végén bizonyította, hogy nem voltak ilyenek, s “…a sztálini kor politikai rendőrsége valójában a terror – a fizikai kényszer, a pszichológiai nyomás, az elszigetelés, a megalázás és a kiszolgáltatottság – hagyományos eszközeit alkalmazta példátlan és hatékony brutalitással.”)

A katonákat nem hipnotizálták vagy drogozták. S aki még látszólag, színleg megtört, az is képes volt rá, hogy leleplezze a kínzást. Mint McCain sors-, és párttársa, Jeremiah Denton későbbi szenátor, “…aki amiatt vált híressé, hogy 1966-ban hadifogolyként egy észak-vietnami propagandának szánt interjú közben pislogással elmorzézta a “kínzás” szót, és ezzel leleplezte fogva tartásának embertelen viszonyait.”

McCain esete azért érdekesen emberi, mert remekül illusztrálja: az élet nem egy hollywoodi film. Ott a főhős, bárhogy is kínozzák, egy pillanatra sem inog meg. A 444 által közölt terjedelmes életrajzi cikkben is leírják: az elején a rendkívül brutális kínzások miatt McCain aláírt egy papírt, amelyben elismeri, hogy bűnös. “Ebben a helyzetben végül aláírta a „vallomást”, amivel ugyan nem ártott közvetlenül senkinek, mégse bocsátotta meg magának soha.”

De utána erőt gyűjtött, s propagandainterjúban szerepelni már nem volt hajlandó. Azt is felajánlották neki, hogy, előbb szabadulhat, ha ezt hálásan megköszöni “jótevőinek”. “De McCain ragaszkodott az amerikaiak belső szabályzatához, hogy a hadifoglyok csak az elfogásuk sorrendjében szabadulhatnak.” Ezért újabb verések jártak neki.

Én, ha egyszer megtörnek, biztosan aláírtam volna mindent, amit elém raknak, megteszek bármit, amit kérnek, ha cserébe szabadulhatok. A legtöbb ember olyan, hogy ha egyszer átbillentik a holtponton, akkor “már úgyis mindegy” alapon bármit megtesz. És szerintem a lelke mélyén a “lógós” Trump ugyancsak tudja, hogy ő is ez tenné, csak ő ezt soha nem vallaná be.

Persze én jóval könnyebb helyzetben vagyok nála. Én ugyanis nem próbáltam amerikai polgárok százmillióit meggyőzni arról, hogy én vagyok a legnagyobb hazafi, méltó vagyok a hadsereg főparancsnokságára, bátran helytállok a legdurvább válsághelyzetben is. Trump a zsigereiben érezte: McCain ennek a hazugságnak a két lábon járó cáfolata. McCain életútja remekül illusztrálja milyen egy hősies, bátor ember. Hát, nagyon nem olyan, mint Trump, akinél – mint azt a sajtó megírta – családi hagyományt követett a katonaság elől való meglógással...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.