Szerző: Öreganyus
2018.09.19.
Arra ébredtem rá, hogy hazánkban nem létezik vitakultúra. Kulturált vitának én azt nevezem, amikor egy beszélgetésben érveket és ellenérveket sorakoztatunk fel, ezzel gondolkodásra ösztönözve vitapartnerünket, a beszélgetés pedig konszenzussal zárul, a beszélgetésben részt vevő felek megelégedésére. Egy érdemi vitából mindkét fél tartalmat és értéket kap, gondolati síkon tovább építkezhet belőle, ebben a formában is fejlesztve az intelligenciáját. Ezért hívom ezt a típusú vitát építő jellegű beszélgetésnek.
Eddig azt hittem, egy vitának ez a szerepe az életünkben. De egyre inkább rá kell, hogy jöjjek, hazánkban ez nem így van. …
Miért hangsúlyozom ki, azt a tényt, hogy hazánkban? Mert éltem és tanultam is más országban, több nemzettel együtt. A beszélgetéseinkben időről-időre mindig bukkant fel vita, pontosabban, a jobb értelmezhetőség kedvéért: érvelésekkel tarkított beszélgetés. Mivel a nemzetekkel egy kollégium területén belül kerültünk elhelyezésre, esély nem volt arra, hogy haragszom-rádot, vagy nem-szólok-hozzádot játszunk, egy-egy vitából adódó sértődöttség esetén, mert nem volt olyan hely, ahová el tudtunk volna vonulni egymástól. Pontosabban: volt. A szobánk. Csakhogy akkor nem a vitapartnert, hanem önmagunkat büntettük meg azzal, hogy elvonulva és bezárkózva a szobánkba, kizártuk, saját magunkat a társasági életből. … Ebben a formában pedig szép lassan rájöttem arra, hogy minden nemzet más megvilágításban látja ugyanazt a dolgot, és, ha egy-egy új és más gondolatot átveszek, a saját gondolkodásomba építem, talán könnyebbé tehetem a saját életemet. Akár pszichikailag, akár gazdaságilag. Jobban megtanultam értékelni magam ezekből az építő jellegű vitákból, mert sikerélményt adott. Sikerélményt azzal, hogy bár otthon, a szüleimnek sosem számított, miről mit gondolok, vagy mi a véleményem, találtam olyan közeget, ahol mindez fontos, és számít. Ezért szerettem meg az érdemi, racionális vitákat, mert adok-kapok játék. Csakhogy pozitív, és nem negatív értelemben.
Amerikában, például a középiskolásoknak tanítják a vitakultúrát, méghozzá olyan szinten, hogy versenyeket is szerveznek az iskolák között. A tanulók alaposan felkészülnek az adott témákból, és aki a legalaposabb érvekkel, a legjobb érvelési technikával rendelkezik, az a verseny győztese. Nálunk a NAT megalkotásakor, mint annyi minden mást, ezt sem tartották fontosnak. De ez egyébként sem fontos az oktatáspolitikánknak, már több évtizede. Talán, utoljára az 1800-as évek végén számított. …
Szóval: azzal csak itthon szembesültem, hogy nálunk a vita a köznapi gondolkodásban veszekedést jelent, semmi mást. Arról már írtam, hogyan értelmezem a vitát. Most azt járom körül, hogyan értelmezem a veszekedést.
Veszekedés az a beszélgetés, amely bár érvek és ellenérvek ütköztetésével kezdődik, de abban a pillanatban, amikor a beszélgetőpartner érvei elfogynak, azonnal veszekedéssé fajul, mégpedig pszichikai bántalmazás által. Ez azokban az esetekben fordul elő, amikor az ember ráébred arra, hogy hülyeséget beszél. (Tudom, én is sokszor vagyok így. Ezekben az esetekben meg is mondom, hogy bocsi, hülye voltam, jogos, amit mondasz, ne haragudj – és folytatódhat a vita tovább.) … Az érv nélküli beszélgetőpartner azonban ragaszkodik a vitában az irányító szerephez (mégpedig mindenáron), és annak érdekében, hogy elfedje érvtelenségét, elkezd azon igyekezni, hogy megalázza, illetve hiteltelenítse vitapartnerét, annak érdekében, hogy ezáltal váljék ő maga hitelesebbé a közvélemény (és a saját) szemében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.