2018. szeptember 4., kedd

ADJUNK ESÉLYT GYERMEKEINKNEK! - 63. ESÉLYEGYENLŐSÉGI NAPLÓ

OFOE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2018.09.03.



Paul Tough oktatási témákban publikáló újságíró Adjunk esélyt a gyerekeinknek! című könyvében azt vizsgálja, hogy melyek azok a család- és gyermeksegítő módszerek, illetve oktatási, támogatási formák, amelyekkel valóban segíteni lehet ezeket a gyerekeket a lépéshátrány leküzdésében a csecsemőkortól az egyetemig. A HVG Kiadó gondozásában megjelent magyar kiadáshoz L. Ritók Nóra írt utószót.1 Az esélyegyenlőségi napló következő részeként ezt adjuk közre.
***
A társadalmi egyenlőtlenségek kezelése korunk egyre jellemzőbb problémája. Mindenhol keresik a megoldást, hogyan lehetne olyan segítséget nyújtani, olyan szolgáltatásokat szervezni, amelyek képesek csökkenteni a tartósan a társadalom perifériáján élő emberek számát, hogyan lehet olyan szociális támogatási rendszert működtetni, amely kellően motivál is a változásra, olyan oktatási rendszert fejleszteni, amely az esélykiegyenlítés felé mutat.

A módszertani kísérletek, kutatások száma óriási. A fejlettebb országok nemzetközi szinten is próbálnak segíteni, hiszen a különbségek az országok között is hatalmasak, és a probléma egyre inkább mindenkire hat. Igen jelentőssé vált a világon a megoldáson dolgozó civil programok száma, ehhez társultak a cégek CSR (társadalmi felelősségvállalás) támogatásai is. A civilek pedig nem csak azon dolgoznak, hogyan lehetne megoldást, módszertant kidolgozni a különbségek csökkentéséhez, hanem azon is, hogyan lehetne az állami rendszereket befolyásolni, beépíteni, a rendszer részévé tenni a sikeres gyakorlatokat.

Bonyolult hatásrendszerben működnek azonban ők is. Miközben kicsiben sikeresnek tűnő fejlesztéseik vannak, ezek nagyon nehezen illeszthetők a nagy, állami rendszerekhez. Ami ráadásul minden választásnál „újratervez”, ragaszkodva az általa jónak tartott szerkezetekhez, protokollokhoz.

Magyarországon ez különösen élesen látszik. Az esélyteremtésben meghatározó területeken, sem a szociális ágazatban, sem az oktatásban nincsenek kormányokon átívelő stratégiák, az új kormányok nem folytatják az előzőek folyamatait, sőt gyakran azokkal pont ellentétes irányokat határoznak meg, amelyeket kizárólagosan jónak, üdvözítőnek tartanak. Az újító, másképp gondolkodó, a rendszer hibáit jelző próbálkozásokat gyakran ellenségesnek értelmezik, átpolitizálják, ellehetetlenítik.

A folyamatot tovább bonyolítja a társadalom, ahol az erősebb érdekérvényesítéssel és megfelelő anyagi háttérrel rendelkezők megtalálják a módját annak, hogyan tudják távol tartani magukat a leszakadóktól, mind lakhatásban, mind munkában, egészségügyi ellátásban, oktatásban. Számtalan olyan folyamat indul el, ami „önjáró”, állami segédlet nélkül, csupán a rendszer adta lehetőségekkel élve növeli tovább a szakadékot.

A megoldás alapja az, hogy felismerjük-e, elemezhetővé tesszük-e a problémát. Ma nálunk leginkább az jellemző, hogy a problémákat jelző adatok sem hitelesek, vagy nem hozzáférhetőek. Összefüggéseiben pedig különösen nem értelmezett semmi, ágazatok közötti adatbázis-átjárhatóságról nem beszélhetünk, pedig erről a problémáról csak így kaphatnánk teljes képet.

Jómagam pár évig dolgoztam az EMMI Antiszegregációs Kerekasztalában. Jól emlékszem, hányszor kértünk adatokat a szegregálódási folyamatokról, létszámról, hátrányos helyzetű gyerekekről, a szakos nevelőkkel való ellátottságról, amelyeket nem kaptunk meg. Még az oktatáson belüli adatokat sem, nemhogy ezt összevethettük volna más mutatókkal. Mélyen égett az emlékezetembe az is, amikor 2013-ban a kormány újradefiniálta a hátrányos ás halmozottan hátrányos helyzet fogalmát, aminek eredményeképpen szignifikánsan csökkent az e kategóriákba tartozók aránya, miközben az élethelyzetükben nem következett be változás. Viszont rögtön eltűnt egy adat, ami például az oktatási szegregáció mélységét megfelelően tükrözte volna. Tipikus története ez a jogszabályi háttér sikerkritériumokhoz való igazításának.

A könyv, melyhez most utószó gyanánt írom ezeket a sorokat, amerikai kutatások sorát mutatja be. Olyan összefüggésekre mutat rá, amelyeket mi, terepi szakemberek pontosan látunk, de a magyar viszonyok között ezekre nem épít a rendszer.

A legfontosabb, hogy az oktatásban tapasztalt motivációhiány, a magatartási problémák pontosan levezethetők a gyerekek otthoni közegéből, amely teljesen más üzenetet hordoz, mint amit az iskola közvetíteni szeretne. Jelen vannak ebben a szegénységből adódó fizikai feltételek meghatározó szerepe mellett a reakciók, interakciók hatása, a „mérgező stressz” vagy az „üss és fuss reakció”, amelyek mindazok számára ismerős szituációkat teremtenek, akik ilyen gyerekek fejlesztésével foglalkoznak.

A könyvben bemutatott kutatások világosan körvonalazzák a probléma bonyolultságát, a meghatározó összefüggéseket, melyet ma Magyarországon csak a terepen dolgozók látnak. A rendszer ezzel nem foglalkozik, nem kutatja, nem von le következtetéseke, jellemzően mindent a személyes felelősségek körébe rendelve hibáztat, így az intézményeket egyre inkább hatósági szerepbe hozza, a többségi társadalomban pedig elutasítást, gyűlöletet erősít.

Mi, akik dolgozunk ezekkel a családokkal, világosan látjuk, hogy változás csak akkor lehet, ha ismerjük és értjük is az otthoni és az iskolai mentális teret, ha az otthonira próbálunk olyan befolyással lenni, hogy az ne amortizálja le az iskolai hatást. Ehhez preventív módon, a születés pillanatától próbáljuk befolyásolni a berögzült viszonyulásokat, az iskolait pedig próbáljuk úgy rendezni, hogy a gyerek érezze, fontos nekünk, hogy elfogadja tőlünk, amit szeretnénk, és pozitív légkörben, motiváltan élhesse meg az osztályban saját identitását. A magyarországi rendszer azonban általánosságban nem ilyen. A család és az iskola ebben a társadalmi csoportban eltávolodott egymástól, nincsenek valós kapcsolódási pontok, amelyeken keresztül a folyamatok kezelhetők lennének, amik vannak, azok pedig kényszerítő jellegűek, negatív tartalommal töltöttek. Az iskola üzen, „felhívat”, felelősségre von, büntetést helyez kilátásba, bevon más hatóságokat is, elkönyveli a szülőt „nem együttműködőnek”, folyamatos negatív viszonyulást mutat és tart fenn magában is, a tantestület egymást ebben támogatja, hogy ezekkel a gyerekekkel nem lehet mit kezdeni, és mindenki várja, hogy elteljen az a pár év, és megszabaduljanak tőlük. Kikerülnek az általános iskolából, sokszor alapkészséghiányosan, amihez nem tud kapcsolódni a következő iskolai fokozat, és a folyamat vége a 16. életévét betöltött, munkaerőpiaci szempontból nem értékelhető fiatal, aki becsatornázódik a szociális megélhetés zsákutcájába, rosszabb esetben a kriminalizációba. Aztán a kör kezdődik elölről, újratermelve önmagát a következő generációban...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése