2018. október 16., kedd

A KÖZTÁRSASÁG TÉRI OSTROM ÉS A FORRADALOM HŐSEI A JOBBOLDALI KÉPZELETBEN

MÉRCE
Szerző: EÖRSI LÁSZLÓ
2018.10.15.


„Minden nemzetnek szüksége van mitológiára, 1956 legyen magyar mítosz” – mondta Antall József az 1990. október 23-i díszünnepségen. Az ebből a programból kiinduló kurzus-történetírás már az első jobboldali koalíció alatt kezdetét vette, és az ’56-os forradalom differenciálatlan antikommunista narratívája egyre csak épül. A kétrészes írás első, ’56 állítólagos konzervatív gyökereiről és a pesti srácokról szóló része itt olvasható.

A Köztársaság téri ostrom

A többi felkelőcsoportról – tudomásom szerint – nem jelentek meg a Széna tériekéhez hasonló memoárok. Az október 30-i Köztársaság téri ostromnak viszont, amelyet a felkelők vívtak meg a Budapesti Pártbizottság épületének védőivel, több jobboldali interpretációjával találkozhatunk.

Ilyen az 1956-ban feltételezett pincebörtön, ahonnan
Pongrátz Gergely – elmondása szerint – a társaival fél méter mélyről „10–15 kezüket hátul összekötözött, összedrótozott és tarkón lőtt szabadságharcost” ásott ki.[1] Ennek semmilyen valóságalapja nincs, Pongrátz leírását egyetlen forrás sem támasztja alá, s már az is régóta bebizonyosodott, hogy állításával ellentétben nem is vett részt az ostromban.

Az már az 1956. október 30.–november 4. közötti terepvizsgálatok alapján kiderült, hogy nincsenek titkos kazamaták. A rendszerváltás után a kérdés többször felmerült, s az 1994-es választási kampányban is szerepet játszott,

A sikeres ostrom utáni brutalitásról (és más atrocitásokról) Csurka Istvánnak az volt a véleménye, hogy „egytől egyig provokált akciók voltak”.[2] Egy anonim szerző pedig ezt írta: „Nem kétséges, hogy a Tisza Kálmán téri pártház ostroma és az elfogott ávósok liquidálása brutális módon ment végbe. Minden harc elkerülhetetlenül brutális, de főként, amikor a zsidók megtanítják a népeket a brutalitásra.”[3]

1992 tavaszán Andrásfalvy Bertalan művelődési miniszter a Népszabadsághasábjain bocsátkozott nyílt vitába az egykori védőkkel.[4]

Mező Imre, a védők irányítója (akit két honvédtiszt társával az épület előtt lőttek meg, mint parlamentereket) halálával kapcsolatosan is elterjedt egy legenda, amely már a forradalom leverése utáni hetekben-hónapokban – a börtönvilágban is – elterjedt[5],a rendszerváltás után még inkább lábra kapott. Kövér László, a Fidesz ügyvezető alelnöke ezt mondta a 2002-es parlamenti választás előtt egy lakossági fórumon:

Medgyessy Péter és Kovács László nem mert kijönni a Köztársaság téri pártszékházból, nehogy úgy járjanak, mint szegény Mező Imre, akit onnan kilépve hátba lőttek.”[6]

2012-ben jelent meg Tulipán Éva (Hadtörténeti Intézet) kötete a Köztársaság téri ostromról.[7] E tanulmány a legjobb példa arra, hogy a legvisszafogottabb stílusban, a legkevésbé harsányan is nyomatékosan lehet képviselni azt a végletekig leegyszerűsítő dichotómiát, amely a jobb–szélsőjobboldali felfogás alapja: egyik oldalon állnak a hős, gáncsnélküli magyarok (a felkelők) a másikon nemzetidegen ellenségek (a Köztársaság téri védők, a kádárista hatóságok, tehát a kommunisták úgy általában.) Hangsúlyozom: mindez így, direkt módon egyetlen kifejezéssel, egyetlen szóval sem jelenik meg az opusban, annál inkább prekoncepció formájában, és abban a mértékű elfogultságban, ami semmivel sem csekélyebb Hollós Ervinékénél – ha csak e kádárista mű megállapításaira szorítkozunk, és figyelmen kívül hagyjuk annak durva, sértő szándékú kitételeit. Tulipán kötetében éppúgy még véletlenül sem találunk olyan tényt vagy körülményt, ami ne az „ellenségre” lenne hátrányos, ha másképp nem, hát gyanúkeltéssel.

Térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan halt meg Mező Imre. Tulipán – a védők tanúvallomásai közötti apró eltéréseket (például abban, hogy melyik két honvédtiszt ment ki Mezővel, vagy hogy hárman, nem ketten léptek-e ki a kapun) és e vallomások slamposságát kihasználva azt sejteti, hogy Mező ki sem lépett a kapun, az épületben halt meg. Ezzel pedig azt sugallja, hogy csak az „elvtársai” lőhették le, az ostromlók ártatlanok a halálában. Pedig épp a vallomások csekély különbözősége bizonyítja, hogy valóságosak, az eltérő emlékezet lenyomatai. Sokkal inkább lehet koholmányról szó akkor, ha teljesen azonos tartalmúak a dokumentumok – ahogyan azok is voltak a Rákosi-korszak koncepciós pereiben, és épp ez volt az, ami Szász Bélának mint vádlottnak is feltűnt. (Egyébként sem érthető: ha a hatóságok manipulálni akarták volna a vallomásokat, akkor vajon mi akadályozta meg őket ebben?)

Ugyanakkor Stadinger Katalin mentős szemtanú teljesen egyértelmű tanúvallomás tett: „…három személy jött ki a pártház kapuján. Egy civil [Mező Imre] és két egyenruhás [Asztalos János és Papp József ezredesek] volt, a civil fehér zászlót tartott a kezében. Ekkor a kapuval szemben az egyik fa mögül előbújt egy falábú, 40 éven felülinek látszó személy és géppisztollyal megnyitotta a fehérzászlós személyekre a tüzet. A falábú azonos személy a »Fehér Könyvben« látható tuskólábúnak nevezettel. […] Társai hallva a lövéseket, szintén tüzet nyitottak s megrohanták a házat.”[8] Tulipán is felhasználja ezt a vallomás-idézetet, majd a következőképpen kommentálja: „Nem tudjuk [Stadinger], milyen okból tette súlyosan terhelő vallomását…”[9] Tehát kizárja annak a lehetőségét, hogy ezt látta, vagyis azt sejteti, hogy valamilyen kényszerítő hatásra vallott így. Pedig Stadinger hiteles tanúnak fogadható el, hiszen a Tulipán által említett tanúk is ezt lényegében alátámasztják, de rajtuk kívül is akad még tanú, aki a térről látta a parlamenterek lelövését: Antal Péter Baross téri felkelő[10],Buda Béla pszichiáter[11], és kilenc egykori védő: Ackermann János, Kelemen Ágnes, Kelemen Lajos, Keleti Ernő, Kettler Pál, Prieszol Olga, Radnai György, Tóth Lajos, Várnai Ferenc.[12]

A súlyosan sebesült Mező Imre egyébként a kórházban többekkel beszélt. Elképzelhető-e, ne említette volna, hogy a saját társai lőttek bele? De dramaturgiailag is teljesen abszurd ez, már csak azért is, mert a tettes nyilván nem maradhatott volna titokban.

Az objektivitás teljes hiányának a legfőbb bizonyítéka az, hogy Tulipán a kötetében egyetlen lincselőt, egyetlen vétkest sem nevez meg, mintha a brutalitásnak éppúgy nem lennének felelősei, mint valami meteorológiai katasztrófának...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése