2018. október 8., hétfő

KERTÉSZ ÁKOS: VÉGRE AKARNI KELLENE!

AMERIKAI NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: KERTÉSZ ÁKOS
2018.10.07.



Magyarországi barátainkkal beszélgettünk skype-on, és természetesen szidtuk a rendszert. (Istenem, amióta ismerem azt a fogalmat, hogy „rendszer”, azóta szidom. És nem jókedvemből…) Hirtelen eszünkbe jutott, hogy négyen vagyunk – két házaspár; jaj, istenem, nem lesz ebből baj? – de aztán megnyugtattuk egymást: a rendelet, hogy kettőnél több személy csak akkor állhat meg rögeszmét cserélni, ha tudomisén mennyivel előre bejelentik, csak közterületre vonatkozik. És röhögtünk. A röhögés orvosság.

Ilyen gyülekezési tilalmat csak háborús körülmények között szoktak elrendelni, biztos, hogy most már Orbanisztán állambiztonsága, a TEK meg a NER, sőt a FÜLKE, melyben annó a forradalom tombolt, meg a Felcsúti Expressz tökéletesen védve van. A rendelkezést ki lehetne ugyan játszani egy villamos- vagy buszmegállóba, egy nagy mozi előterébe, pályaudvari váróba szervezett flash mob politikai eseménnyel, de ettől nem kell tartani, a magyar ember nem olyan. Ez a nép már „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”.1.)

Persze kivételek azért voltak az ezer év során. Nemrég olvastam épp ebben a lapban a főszerkesztő üdítő cikkét a Demszky-interjúról azzal a nyikhaj Osrick 2.) utánzattal, és Demszky nem volt egyedül, sőt még azzal sincs egyedül, hogy nem tört meg a gerince, a mai napig tartja magát. Tartja a tisztességét, a bátorságát, jogos haragját. És amíg vannak Demszkyk – márpedig, ha kevesen is, de vannak –, addig bármikor bármi megtörténhet. Ritka természeti jelenség, de előfordulhat, hogy derült égből csap le a villám, majdnem ez történt ötvenhatban is, érdemes emlékezni rá, most lesz az évfordulója. (Hisz az életben pont ez a szép, nem? Hogy sose tudhatod, mit hoz a következő pillanat.)

A feleségemnek volt egy osztálytársnője, aki később a belügybe került, de ott dolgozott különféle vonalalakon az egész családja. Adatföldolgozástól a kémelhárításig. Tőle kérdeztük később, volt-e valami jele a belügyben – akár csak egy hamisnak vélt, félretolt információ – október 23. előtt annak, hogy valami készül. Sugallta-e valami sejtés, előérzet aznap verőfényes délben, hogy este már a forradalom forgószele cibálja az üstökünket?

– Nem –, mondta. – Semmi. Az égvilágon semmi.

Pedig hát a Rákosi rendszer is rendőrállam volt ám a javából! Pártdiktatúra, de olyan, amit az országot megszállva tartó szupernagyhatalom tankjai őriztek. És mégis. Ezt az állig fölfegyverzett rendőrállamot söpörte el az utcán támadt forradalom szele egyik óráról a másikra. Mitől támadt ez a vihar? A tömegeknek a nagyon erős vágyától valami változás iránt. Egy elementáris indulattól.

Hogy mozduljunk már! Legyen már valami! Dobjunk már egy bazi nagy malomkövet új Toldi Miklósként ebbe a pocsolyába!

Aki ott volt (velem együtt) nem felejti el. Az indulat dominált. Azt tudtuk, hogy valamit akarunk. Egy nagyot mozdulni, egy nagyot nyújtózni, egy nagyot dobbantani. Azt nem tudtuk pontosan, hogy mit, de éreztük a tömeg erejét és tömegben önmagunk erejét és azt hittük, ez az erő mindenható. És nem gondoltuk végig, miből mi lesz, mi lehet ennek az egész eufóriának a következménye.

Emberemlékezet óta féltünk.

Akkor nem akartunk félni.

Ma mi hiányzik? Mindenekelőtt az az akarat, az az indulat. Az a vágy, hogy történjen már végre valami! És alapvetően hiányzik az emberek hite önmagukban, hogy képesek volnának valamire. Aki nem adta el magát Júdáspénzért, mind be van rezelve. Az hiányzik, ami akkor hajtott előre, akár a rakéta, hogy nem akartunk többé félni...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése