KI FOGNAK RÚGNI

HUPPA
Szerző: FÁBIÁN ANDRÁS
2018.10.14.

Ki fognak rúgni? – kérdezem egyik kedves barátomat, aki koránál fogva még nem eszi a nyugdíjasok keserű viszont egyre drágább kenyerét. Szerinted? – kérdez vissza rutinból. Azért persze egyszerre látom az arcán a sápadtságot meg az éledő düh pírját is. Húsz éve van a közszolgálatban. Érettségi után kézbesítőként kezdte, időközben megnősült, munka mellett végezte az egyetemet, két gyerek, lakásépítési kölcsön, lassú, de relatíve biztos fizetésemelés, adósságok és most még itt ez a bizonytalanság is, hónapok óta. Húsz év alatt, úgy érezte, kiérdemelte a bizalmat. A munka, amit végez felelősségteljes, nagy odafigyelést és önállóságot igényel. A terület tőle lett olyan, amilyen. Első perctől ő foglalkozik az ügyek intézésével, nála jobban senki nem ismeri a feladatokat és a megoldások lehetőségeit. Nem csoda, hiszen a megoldásokat is ő munkálta olyanná, amilyenek. Szóval területének felelős gazdája, megbízható, középkorú „kormánytisztviselő” ahogy most mondják. Ez az én barátom.

Már ez a „kormánytisztviselővé” való átnevezés is mellbe vágta annak idején. Első felelős munkakörében segédelőadó volt, köztisztviselő lett, aztán pár éve találták ki, hogy ők ettől kezdve nem a köz érdekében, hanem a kormány érdekében végzik áldásos tevékenységüket. De lege lata, de lege feranda – így mondja a tudomány: a meglévő és a jövendő jog szerint . A kormány lett az ő uruk- Istenük, az rendelkezik életük és haláluk felett, tőle függnek, neki áldoznak és ő ítélkezik felettük, ha vétkezni találnának. Mindez hatásaiban kiterjed a családra, szűkebb és tágabb környezetre: feleség, gyerekek, gyermekükre büszke szülők, nagyszülők, rokonok, sajnálkozó barátok, örvendező ellenlábasok.

A létszám csökkentésének, elsősorban a politika és nem a szakma által generált kényszeres igénye 1989., a rendszerváltás óta, végighúzódik a magyar államigazgatás rendszerén. Ennek kapcsán kimutatható a mennyiségi és minőségi szemlélet közötti örök konfliktus. A költségvetési egyensúly megőrzésére való hivatkozás az elmúlt lassan 30 év során folyamatosan napirenden tartotta a létszámcsökkentés iránti igényt. Ennek köszönhetően több alkalommal került sor jelentős – nyílt, vagy burkolt – elbocsájtásokra, „leépítésekre”. A központilag elrendelt létszámcsökkentések azonban egyetlen esetben sem hozták meg a várt eredményt. Mi több, a yo-yo effektusnak megfelelően az átmeneti csökkenést követően még magasabb szintet ért el az alkalmazottak száma, mint amekkora az a kiinduláskor volt. Nem segített ezen az egyes szervezeti egységek összevonása sem. A korábbi, szakmai szintű szerveződéseket megpróbálták regionális szervezetek létrehozásával számszerűen csökkenteni. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez sem eredményezett érdemi változást. 1989-től az államigazgatás minden szintjén igyekeztek megszabadulni az előző kormányt szolgáló tisztviselőktől, legalábbis (felülről lefelé) középvezetői szintig. Fő szemponttá lépett elő a „politikai megbízhatóság” Jöttek az ejtőernyősök, a csókosok, a mindenhez (is) értő pártemberek (és akkor még nem beszéltünk mondjuk a futsál-diplomatákról vagy a fogadó ország nyelvét nem beszélő konzulokról). Az újak hamarosan elkezdték magukkal hozni a saját embereiket – „bizalmi elv” -, de mivel a régebben ott lévők ismerték a területet, ezért tőlük sem tudtak teljes egészében megválni. A boltnak ugyanis azért mennie kell. A létszám meg szépen visszarendeződött.

A kampányszerű, négy-nyolc évenkénti cserélődés ugyanakkor minimum két negatív eredményt mindig hozott. Megfogyatkozott a szakértő karrier-ügyintézők száma és romlott az ügyintézés minősége. Mindkettőt a „fogyasztó” – a társadalom érezte meg. Az alacsonyabb bértömeg kezdeti kiadás-csökkentő hatása pillanatok alatt eltűnt az így keletkező károkkal, majd végül teljes egészében felemésztették a nyereséget az új munkaerő kiképzésének költségei.

Csak szőrmentén érintem azt a hamis látszatot, ami az Orbán kormány adminisztrációs költségcsökkentő ígéreteiből, az „olcsóbb kormányzás” ígéretéből megvalósult. Kevesebb miniszter van ugyan, de a számát se tudjuk, hány államtitkár, helyettes államtitkár, miniszterelnöki biztos, kormánybiztos, miniszteri biztos, tanácsadó, főtanácsadó, fő-fő-fő tanácsadó, és még ki tudná felsorolni hány más rendű és rangú levélnehezék szorgoskodik milliós fizetésekért ebben az „olcsóbb” kormányban. Mivel sem önálló költségvetési fejezete, sem önálló gazdája nincs olyan területeknek, mint az oktatás, az egészségügy, a szociális- és munkaügy vagy éppen a környezetvédelem, így az ezekben az ágazatokban megfigyelhető anomáliáknak sem lehet látni a végét. Nem mellesleg, boldogult emlékű nagyanyósom egyik kedvenc mondását idézve: szarnak, bajnak nincs gazdája. (Talán ez is az alig titkolt kormányzati cél.)...

ITT OLVASHATÓ