2018. október 18., csütörtök

L. RITÓK NÓRA: EGY ORSZÁG, KÉT VILÁG

HVG ONLINE / ITTHON
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2018.10.17.


Október 17. a szegénység elleni küzdelem világnapja.

Szegénység. Mára országrészek problémája lett. A mai Magyarországon a társadalmi rétegek közötti szakadék óriási, és megállíthatatlanul nő. Akinek az élete felfele ível, az a kedvezmények lehetőségeivel megtámogatva egyre jobban él. Akinek meg lefele megy a szekér, az egyre nagyobb tempóban rohan a teljes elszegényedés felé. Egy olyan világba, ahol a támogatások elérhetetlenek, ahol a reménytelenség és a kilátástalanság határoz meg mindent. Életet, jövőképet.

A két világban az élet stratégiája teljesen más. Az egyik helyen az anyagi biztonsággal megalapozott vágy a szervező erő, a másikban a napi túlélésért folytatott harc. Együtt, egyszerre a két dolog értelmezhetetlen, pláne, ha az egy országon belül van, és az elszegényedés ekkora tömegeket érint, mint nálunk.

Pár hete hallottam egy riportot az autóban ülve, a rádióban. Egy nyugat-magyarországi, osztrák határ melletti falut mutattak be. Én akkor úton voltam egy kelet-magyarországi, kis, román határhoz közeli faluba. Ahogy hallgattam a riportot, úgy nőtt bennem az elkeseredés. Mintha nem egy országban élnénk. A távolság alig több, mint 450 km. Ám a valóságban ettől sokkal nagyobbnak tűnik.

A riportban a polgármester beszélt arról, hogy náluk, a nyugati határhoz közel, nincs közmunkás. Vagyis egy volt, egy érettségizett, kulturális közfoglalkoztatott, de ma már ő is a nyílt munkaerőpiacon helyezkedett el, az iskolában dolgozik. Nincs gond ott a munkával, mindenki dolgozik, jól is élnek az emberek, szépek a házak, kicsit olyan is már az egész falu, mintha Ausztriában lennénk, az egyetlen fájdalmuk, hogy akik a határ túloldalán dolgoznak, kevéssé kapcsolódnak be a falu életébe, mert korán indulnak és későn érnek haza.

Ahová én igyekeztem, ott csak a közmunka van. A polgármester, sok hasonló helyzetben levő településhez hasonlóan próbálja rotációszerűen forgatni benne az embereket, hogy folyamatos lehessen valamilyen jövedelem elérése a falu minden lakójának. Most 60 fő van foglalkoztatva, vagyis inkább úgy mondom, hogy ők kapnak közmunkabért, mert munka nincs ennyinek, egy ilyen faluban nem sok lehetőség van, itt még szemét sincs annyi, hogy embereket állítsanak a felszedésére. Más munka nincs. Aki mobilis volt, már elment, elköltözött. Aki maradt, azt ideköti a nyomorúsága, a családja, a képesség- és tudáshiányos élete. Mert itt a nyomorúság már többgenerációs. Itt a szülők, nagyszülők is így éltek, és így fognak a gyerekeik is. A közlekedés gyér, a falu semmilyen szolgáltatást nem bír eltartani, még egy boltot, egy kocsmát sem. A lakhatási szegénységben a legtöbb család érintett. Vizet az utcai kútról szereznek, a villanyórák, hála egy alapítványnak, kártyásak, gondolom, a riportban hallható faluban maga a fogalom is ismeretlen.

A riport folytatódik. Épp a felújított orvosi rendelőben vannak. Büszkén mutatja be az épületet a riportalany, és beszél a lakosság megfelelő egészségi állapotáról is. Itt, ahová igyekszem, hetente egyszer van orvos. Patika csak a szomszéd településen van. Az átlagéletkor alacsony. Pár alkoholista a házaknál működő illegális kimérésből fogyaszt, ugyanígy kapható olcsó ukrán dohány is. Néha a herbál is felbukkan. Miközben hallgatom a riportot, ahol épp az idősekről beszélnek, a boldog öregkorról, nem bírom nem felidézni azokat, akikkel én találkozom. A szemem előtt van a villany nélküli melléképületben egyedül élő asszony kifacsarodott, és rosszul összeforrt lába, vagy a férfié, akinek cipónyira dagadt a lábfeje a valószerűtlenül sovány lábszára alatt, már az utolsó hetekért küzd, és könnyes szemmel köszöni, hogy próbáljuk felíratni neki a felnőtt pelenkát.

Ott, a nyugati határszélen a faluban fesztiválok is vannak. Olyankor sokan látogatnak oda, kulturális esemény ez. A turisztikára nagy hangsúlyt fektetnek. Emitt sosem volt fesztivál. A kultúrházat csak a választások idején nyitják ki, meg közmeghallgatáskor. A könyvtárat sem látogatja senki. A felnőttek olvasási készségei alacsonyak. Sok a funkcionális analfabéta. Látogatók sem jönnek. Ugyan ki jönne ide, és miért? Házat sem vesz senki. Nem akarnak ideköltözni az emberek.

Ott, ahogy hallom, van szép iskola, megfelelő szaktanári ellátottság, az iskola lemorzsolódás ismeretlen, emitt a gyerekek szegregált iskolába járnak, annak minden hozadékával. Ott a gyerekek továbbtanulnak, szüleik nyomdokába lépnek. Itt is a szülőket követik, a lányok számára a főállású anyaság biztos mintát ad.

Folytathatnám még a sort, az élet összes területére kitérve. De közben megérkeztem. Kiszállok az autóból, és próbálok segíteni. Kríziskezeléssel, gyerekgyógyszerrel, élelmiszercsomaggal. Próbálom elhitetni velük, hogy nem ez a normális a 21.századi Európában.

Próbálok segíteni. Civilként.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése