Szerző: DEMÉNY PÉTER
2018.09.28.
„Arra az idézésmódra tehát, amelyet Jorge Luis Borges vetett fel és kezdeményezett egy elmés gondolatkísérleti novellájában, az (általam is) agyonidézett és kissé talán túlértékelt Pierre Menard, a Don Quijote szerzőjében (1939), s amelynek egyik leggazdagabb bányája Esterházy Péter könyveiben található” – ezt írja Radnóti Sándor A posztmodern zsandár című kritikájában, mely Kulcsár Szabó Ernő Esterházy Péteréről jelent meg a Holmi 1998. májusi számában – a monográfus a mondat alanya is, tehát ő „gondol”. Két okból hoztam ide ezt a passzust: egyrészt azért, mert Radnóti Závada szerkesztőtársa volt a folyóiratnál, másrészt, mert Esterházy viszont a barátja volt a Jadviga írójának. Legsúlyosabb okom persze megint csak az, hogy most újraolvastam a regényt, és mélyebbre nem akarok menni a „csak újraolvasás létezik” elmélete irányába.
A Holmit és Radnótit azért gondolom fontosnak, mert a Jadvigán látszik, hogy mélyen átgondolt, többször megforgatott szövegről van szó, s tudni lehet, hogy valóban változatok sora készült el a végleges kézirat előtt. Esterházyt pedig azért, mert ami vele kezdődött, az bizonyos értelemben Závadával is folytatódott: látszatra erősen posztmodern könyvek minden várakozás ellenére óriási közönségsikert arattak. Emlékszem, a Balázs Imre József vezette Baldóver Irodalmi Kör egyik kiadásán valaki ki is jelentette, hogy ha a példányszámról beszélünk, akkor ő már távozik is – csakhogy a példányszám abból a szempontból érdekelt bennünket, hogy egy minden igényt kielégítően míves, komoly irodalmi mű hogyan juthat el a tömegekhez.
Most ez a szempont nem érdekel, az viszont annál jobban, hogy miért szeretem én még mindig ezt a könyvet. Részben talán azért is, mert megpihenhettem általa. Amikor a világ tele van a valóság nem számít jellegű szövegekkel, vagy pedig olyanokkal, melyekben a szerző önmagáról mesél, üdítőként hatott egy olyan regény, melyet ismertem ugyan, mégis találtam benne felfedezni valót, mégis kedvemre kalandozhattam benne. Ezúttal jobban figyeltem a Misu lábjegyzeteire, hiszen először a két főszereplő sorsát, viszonyát, reagálását követtem nyomon. Élveztem, ahogy a főszövegek mellett ott vonult a mellékszöveg, mely bizonyos szempontból, hiszen utólagos, mégiscsak inkább főszöveg, mint a Jadvigáé és az Ondrisé, no meg azért is, mert ártatlanabb, mint amazoké, hiszen azok magukkal, se veled, se nélküled szerű szerelmükkel foglalkoznak elsősorban. Innen származik az is, hogy jobban elgondolkodtam Misu látszólagos gyengébb képességein, mert aki tisztábban lát, mint a személyes sorsukba belepistultak, az mégsem lehet annyira elvetendő. És innen az is, hogy kimondhatjuk: nem voltak jó szülők. Akik nem szeretik egymást, akiknek a szerelme nem oldódik szeretetté, tartós és működőképes életté, azok soha nem tudják a gyermekeiket szeretni, bármit is mondanának egyébként, bárhogy próbálnák is meggyőzni magukat az ellenkezőjéről, vagy éppen bizonygatni azt.
Élvezet – ez egy fontos szó. És mint mindig az irodalom és bármilyen művészet esetében, nagyon fontos az a hitel, amelyet mindenki másként teremt meg, de ha meg tudja teremteni, akkor nyert ügye van. Závada nem a nyelvvel, a nyelv önjáró, önleleplező mechanizmusaival játszik, és ebben rendkívüli módon különbözik Esterházytól. Az Idegen testünk éppen azért nem győzött meg, mert zavart az, amit a szöveg kellemetlenül vegyes, hibrid szerkezeteként érzékeltem, és nem tudtam beállni abba az ünneplő kórusba, mely a megjelenésekor felhangzott, sőt, hajlamos vagyok a magyar irodalmi és mindenféle élet kettészakítottságának betudni, annak tehát, hogy vannak szégyenletes dolgok a múltban, melyeket a magyarok egy minden jel szerint hangosabb és provinciálisabb része semmiképpen sem tud elfogadni, mi több, felemlegetni sem; a szembenézés rendkívüli és csodálatos feladat, ez azonban nem lehet esztétikai kategória, csak akkor, ha íróilag is sikeres, és véleményem szerint az Idegen testünkkel és más, nem Závada írta könyvekkel sem ez a helyzet, míg például Vida Gábor Egy dadogás történetével viszont igen.
Závada a valóság, a mégiscsak, mindennek ellenére is létező és működő valóság nagy írója. Miközben, mint Bulat Okudzsava esetében, naplók, levelek és levélrészletek, árlisták és egyebek közlik velünk folyamatosan, mennyire billenékeny valami a valóság, aközben számomra pillanatig sem kérdéses és kétséges, hogy ez a valóság van. A Dilettánsok utazása is ilyen, ha szabad így mondanom, előposztmodern mű, ahol a realitás entitását, egy külső valami kompaktságát semmi sem kérdőjelezi meg. Éppen ezért tűnik a szerelem, a csalódás, a gyermekek születése, Mamovka borzalmas perverziói, a szerencsétlen Zelenák iszonyú sorsa, és a körülöttük kavargó életek, Buchbinder Miki, Rosza Pali, Winkler Franci, Gregor, Anci és a többiek élete a valóságosnál is valóságosabbnak. Závada, a szociológus, a kőkemény adatok és tények hangyaszorgalmú gyűjtője, jó szolgálatot tett Závadának, az írónak, annak, aki évekig egy fiktív történet kitalálója és rabja. A szlovák szavak, mondatok, a „tót” élet milliónyi darabja szépen egészíti ki, színezi, teszi hitelessé mindazt a szenvedést, amelyet ennek a Jadviga nevű asszonynak és ennek az Ondris nevű férfinak meg kell élnie pusztán azért, mert találkoztak egyszer. Régi mániám, hogy az élet véletlenjeit nevezzük sorsnak később, és a Jadviga ennek a maximának gyönyörű láttatása. Mert hogy valaki ötszáz oldalas könyvet írjon mindarról, amit felsoroltam, és még mennyi mindenről, ahhoz tényleg hangyaszorgalmúnak kell lenni, alaposnak és aprólékosnak, olyannak, aki nem tud aludni, amíg meg nem tudja pontosan, mennyibe került egy liter pálinka vagy bor a századelőn. Ugyanakkor nem lehet konzervatívnak sem lennie, aki ne fogadná el, hogy minden vidéki életben vannak szélsőségek, mélyen elhallgatott dolgok, párna vagy lábtörlő alá rejtett-söpört furcsaságok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.