2018. november 5., hétfő

A FELJELENTŐ SAJTÓ NAGY HAGYOMÁNYA

ÉLET ÉS IRODALOM / FEUILLETON
Szerző: HERCZOG NOÉMI
2018.10.31.


A denunciáló sajtó történetileg viszonylag kései jelenség ahhoz képest, hogy a besúgás az emberiség történetének valamennyi fázisában jelen van, az ókori Rómától a reneszánsz Itálián át az abszolutista rendőrállamokig. És bár léteznek általános – egyaránt pszichológiai és társadalompszichológiai – elméletek a feljelentés lélektanáról, ezek az elméletek nem teszik lehetővé, hogy a denunciálás sajátosságait megragadjuk általuk. Szabó G. Zoltán tanulmányában (A feljelentő mint archetípus, 2000, 2007/1.) a kisebbrendűségi érzést említi mint a feljelentőket összekötő vágyat az elégtételre, Szergej Kovaljov az „irigység” társadalompszichológiai motívumát (Feljelentés Oroszországban, 2000, 1999/9.). Megfontolandóbbnak tűnik Kovaljov másik, strukturális észrevétele, amely a feljelentőkedv mögött feudális jellegű társadalmat feltételez. Estrukturális–társadalompszichológiai megközelítést követve, a denunciálás a modernkori diktatúrák ritka, mert nyilvános fegyelmező eszközeként – az adminisztratív állam kiterjesztéséhez tartozó irányítási technikaként – is leírható, amely ezért sem vizsgálható általánosságban, csakis egy konkrét időszakban. Hiszen szerepe függ a mindenkori politikai-hatalmi erőtértől, amelyben létrejön, és amelyben a ténylegesen ideológiai hegemóniára vagy monopóliumra törő (újabban ezt inkább csak szimuláló) állami irányítás egyik láncszemévé válik.

Mintha csak a ma egyre többet emlegetett feljelentő (denunciáló) sajtó és kritika egyik fontos sajátosságáról írna Roland Barthes A szöveg örömében: „Az ember épp csak hogy szólt egy szót, akárhol, a szöveg öröméről, két zsandár máris ott terem, hogy nekiessen: a politikai zsandár és a pszichoanalitikus zsandár...” Ott terem, hogy kivallassa legféltettebb, legbűnösebb titkáról, kiszedje belőle a megsemmisítő igazságot, mert ebben az esetben az értelmezés koncepciós per, inkvizíciós kínvallatás és kivégzés. Ebben az összefüggésben idézi Radnóti Sándor Barthes-ot, és ír a posztmodern zsandárról A piknikben. A zsandárkritikus a művet (alkotót) mindig valamilyen – elvi, esztétikai, esetleg morális − bűnben elmarasztalva, letartóztatandó gyanúsítottként kezeli. Nem mindegy azonban, mik a gyanú és az ezt követő feljelentés következményei. Hiszen e következmények változhatnak; lehetnek ártalmatlanok, de totális diktatúrákban a gyanúsítások akár végzetesek is lehetnek a feljelentettre nézve: elhallgattatás, emigrációba kényszerítés, bebörtönzés, kivégzés. Ezért a denunciálás jelentése együtt változik a mindenkori politikai kontextussal.

A denunciálásra az idegen szavak szótára meghatározása a „besúg, beárul, feljelent”. A feljelentés pedig egyszerre büntetőjogi és erkölcsi kategória. Egyaránt történhet a nyilvánosság mögött (ilyen az erőszakszervezeteknek vagy bizonyos korokban a besúgóhálózat pártnak címzett „munkája”) és lehet nyilvános (például rendőrségi feljelentés) – a sajtófeljelentés pedig a nyilvános besúgás egy kitüntetett válfaja. Mindig valaki jelent föl valakit valakinek. Megrendelésre vagy önszorgalomból. Méghozzá azzal a feltett szándékkal, hogy az ellenségesnek tételezett művel és/vagy alkotóval szemben adminisztratív intézkedésre sarkallja a hatalmat (a feljelentés címzettjét, aki a cikknek lehet akár megrendelője is). A denunciáló írásával hol az alkotót és a kortársakat szólítja meg, hogy „a hatalom is értsen belőle”, hol pedig – mert ilyen is van – egyenesen az aktuális hatalomnak üzen, hogy „a közvélemény is értsen belőle” –, és részben éppen ezáltal – a hatalom nyilvános megszólítása által – fejti ki megfélemlítő hatását. Félelemkeltő erejéhez azonban e retorikán túl még valami szükséges: a feljelentést közlő hatalmi orgánum, amely az írásnak sajtóműfaj helyett egy bírósági végzés olvasatát kölcsönzi. Így válhat részévé egy cikk az állami kultúrairányításnak, amely apparátus egyik lehetséges fegyelmező eszköze maga az említett megfélemlítő hatás; ehhez társulhat a monopolhatalommal feltétlenül azonosuló túlbuzgók önkéntes közreműködése. De egyes diktatúrákban akár az is elképzelhető, hogy az erőszak legális monopóliumával rendelkező állam hatóságai közvetlenül intézkednek. A kérdés csak az, mik lesznek az esztétikai és/vagy ideológiai „bűnelkövető” tettének következményei...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése