2018. november 20., kedd

AZ ANTISZEMITIZMUS MAGYAR HAGYOMÁNYA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: BIHARI PÉTER
2018.11.16.



Nem egy újabb zsidó szenvedéstörténeten akartam végigvezetni az olvasót, nem egy, a magyar jellemben, néplélekben rejtőző állandó tulajdonságot akartam feltárni. A különböző korokban előforduló antiszemita megnyilvánulásoknak sokféle okuk lehetett. Azonban aligha véletlen, hogy modern történelmünk sorsfordulóinál, oly sok kudarcos nekirugaszkodás, majd újabb csalódás nyomán a zsidót, mint a „kéznél lévő idegent” rendre megtalálták. S ebben a mindenkori politikai elit készségesen közreműködött. Elég Bibót elővenni, hogy világos magyarázatot kapjunk az „eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” vagy éppen „a kelet–európai kisállamok nyomorúsága” kérdésében. Bibónál – nagyon leegyszerűsítve – arról van szó, hogy a társadalomfejlődés megreked a rendi–hierarchikus szinten, nem engedi a polgári társadalom és a polgári értékek megerősödését. Mindezek következtében kifejlődik a „feudális, arisztokratikus és uralmi szellemmel telített antidemokratikus nacionalizmus torz képződménye”. (Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, 1948) 

Nehezen szántam el magam erre a tanulmányra, bár kiváló magyar történészek újabb eredményeit mutatom be. Hiszen megint a „zsidókérdés” a téma, ráadásul nem hiszek a hosszú távú történelmi folyamatosságban, sem a nemzeti jellemben, a néplélekben és hasonlókban. De mégis... haladjunk kronológiai sorrendben!

Paksy Zoltán szerint (Istóczy Győző és a magyar antiszemita mozgalom, 2018) az 1880-as évek elején „az országban a zsidókérdés központi problémává vált”. Idézi a mérsékelten antiszemita Herman Ottót: az eleve zsidóellenes beállítottságú magyar társadalom a tiszaeszlári per miatt radikalizálódott, sőt, az országban „szinte hisztérikus légkör uralkodik”.

Az Istóczy-féle Országos Antiszemita Párt 1883 őszén alakult meg – egy időben a súlyos és kiterjedt zsidóellenes zavargásokkal, amelyek miatt több megyében ostromállapotot hirdettek –, jól szerepelt a következő évi választásokon, s elképzelhető, hogy széles körű választójog esetén még sikeresebb lett volna. Paksy további fontos észrevétele, hogy az antiszemiták „programjában vagy tagjainak megnyilvánulásaiban [...] megjelent a szélsőjobboldal ideológiájának szinte minden eleme, a zsidó világösszeesküvés-elmélettől a nemzet létét fenyegető vagy egységét bomlasztó ellenséggel vívandó élet-halál harcon át a biológiai fajelméletig bezárólag”. Sőt, a zsidókat parazitáknak, rovaroknak, heréknek minősítő szóhasználat is.

Nem mellékes, hogy a zavargások szításánál éppúgy, mint a pártalapításnál döntő szerepet játszott a liberalizmus elleni „keresztény önvédelem” jelszavával mozgósító katolikus papság. Egyikük szerint „minden hű katolikus papnak nemcsak hogy nem tilos, nemcsak hogy nem szégyen antiszemitának lenni, hanem [...] mint buzgó hazafinak is, elsőrangú kötelesség”. Kész tényként kezelték, hogy Magyarországon a „zsidó térhódítás” megtörtént, a hatalom, ha nem is nyíltan, de a zsidók kezében van – elérkezett az utolsó pillanat „társadalmunkat a teljes elzsidósodástól megmenteni [...] addig is, míg elkövetkezik az idő, midőn állami és törvényhozási intézkedéssel a zsidóság a keresztény államokat elhagyni kényszeríttetik”.

A részekre szakadó Antiszemita Párt hamarosan feloszlott, de ezzel a mozgalom jelentősége nem csökkent: „sikerült ugyanis a magyar népesség nem jelentéktelen részét nyitottá tenni az antiszemita érvek előtt”. Sőt, „az igazság az, hogy Istóczyék után a magyar antiszemitizmus egy pillanatra sem szűnt meg [...], több nyomda kapacitásának nem jelentéktelen részét kötötte le ezen [antiszemita] művek kinyomtatása”. (Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, 2001) Petrássevich Géza „megfogalmazta a zsidó térfoglalás tanát”, színre lépett Prohászka Ottokár püspök, akinek a (zsidó métellyel azonosított) modern világ a bűn világát jelentette. „A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet” – írta 1893-ban. Az 1905-ös heves választási küzdelem során „a zsidózás vált a politikai ellenfelek szidalmazásának fő elemévé” (Kádár Gábor–Vági Zoltán: Hullarablás, 2005); a Szabadelvű Párt bukása nyomán kialakult kormányválság pedig elmélyítette a társadalmi és politikai szakadékokat.

A magyar társadalom nem bírta ki az első világháború súlyos megpróbáltatásait. 1916 második felétől, a háború „totálissá” válásával kialakult a „mindenki harca mindenki ellen” állapota, melyben az első számú célpont – és bűnbak – a hadigazdaság működtetésében nagy szerepet játszó zsidóság lett. A sajtót és a politikát elárasztotta a „zsidókérdés”; a köztudatban az a dichotóm kép rögzült, hogy a háborúban „a magyar” vérzik vagy tönkremegy – de mindenképpen áldozat –, „a zsidó” tollasodik, felülkerekedik, győz. Röviden: a „zsidókérdés” a magyar társadalom egyik nagy problémájából a legfontosabb problémájává lett. Mindez könnyen ment, mert az új stigmák – a lógós zsidóról, az uzsorás zsidóról, a bevándorló keleti zsidóról, a kultúrában és a politikában teret foglaló zsidóról – kiválóan beleilleszkedtek a korábban rögzült sztereotípiákba. „A háborús évek pedig jelentősen hozzájárultak a mind hisztérikusabb város- és zsidóellenes hangulat felszításához.” (Gyáni Gábor: Modernitás, modernizmus és identitásválság: a fin de siecle Budapest, 2004)

A hangulatot persze szítani is kellett, amire sokan vállalkoztak; politikusok és lapszerkesztők mellett újra Prohászka Ottokár, a „hungarizmus” megalkotója, aki 1918-ban már a magyarországi antiszemitizmus vezető ideológusaként lépett fel, továbbá Bangha Béla páter, a katolikus sajtó fáradhatatlan szervezője. Addigra az antiszemitizmus két fő irányzata, a politikai katolicizmus és a radikális rasszizmus összekapcsolódott, és új elemként megjelent az erőteljes nyugatellenesség, valamint a judeo-bolsevizmus toposza; a zsidók felelőssége a világháborúért s ezzel Trianonért. „Ezt az irtózatos összeomlást igazában nem a háború elvesztése okozta (hisz minket voltaképp meg se vertek), hanem sokkal inkább az az erkölcsi métely, melyet a rajtunk élősködő idegen faj oltott a nemzet testébe” – írta Geőcze Sarolta, 1920-ban. Ugyanez nyíltabban, Tormay Cécile-nél: „Ott állt a budapesti Galilei-kör jóformán kizárólagosan zsidó ifjúsága. [...] Egyetlenegy magyar sem akadt közöttük. Sötét idegen kezek turkáltak a végzetünkben!” (Csunderlik Péter: A Galilei-kör, 2017)

Az 1918–1919-es összeomlás után a fehérterrorként ismert események az addigi legdurvább zsidóellenes támadássorozatot jelentették: 142 olyan helységről tudunk, ahol komolyabb atrocitások történtek. (Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon, 2012) (1883-ban mintegy hatvan településen voltak zavargások, de akkor a hatóságok igyekeztek védelmezni a megtá­ma­dottakat.) Mint egy brit történész írta: „a veteránok és a háborús fiatalok két generációja egymással egyesülve ultramilitáris maszkulin szubkultúrát hozott létre” (nem egyedül Magyarországon) – ennek lettek első számú áldozatai a zsidók. (Robert Gerwarth: Harc a Vörös Szörnyeteggel, 2018)...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.