Szerző: Swan Edgar
2018.02.09.
Havonta 1000 kisbaba születik külföldön. Minden hatodik. Vagyis több, de ennyi gyereknek kértek magyar születési anyakönyvi kivonatot a szülők. És ott vannak, akiknek nem kértek és ott vannak, akik még itt születtek, de már elmentek innen a szüleikkel. A gyermekek hány százaléka? Húsz? Vagy több?
A munkaképes korúak hány százaléka ment el innen? Húsz? Vagy több? Hány nagyszülő nem láthatja az unokája első lépéseit, nem hallhatja az első szavait? Havonta 4000 nagyszülő kap hírt arról, hogy megszületett az unokája. Valahol messze.
Az a nagyszülő, aki ifjú emberként élte meg a rendszerváltást. Akkor még talán meg sem született az a gyerek, aki ma már ezer kilométerről üzen: nagyszülő leszel. Akkor még vártad a jövőt, hittél benne. Véget ért valami, jött helyette új, jobb, szabadabb. Még nem voltak tele a boltok polcai, órákig álltál sorban egy kiló banánért a gyereknek, mandarint csak karácsonykor lehetett kapni, de megindult valami.
Sorra nőttek ki a földből a vállalkozások. Már szabad volt, lehetett vállalkozni. Dolgozhattál akár napi tizenhat órát is, lehetett három munkahelyed is. Ha bírtad. És bírtad, mert végre rajtad múlott, lecserélhetted az ócska konyhabútort, a gyereked már tanulhatott angolul, németül, olaszul, ahogy akart, megválaszthattad neki az iskolát, eldönthetted, hogy hol tanuljon tovább, aztán ő eldönthette, hogy főiskolára, egyetemre megy, vagy szakmát tanul. Szabad voltál, életedben először.
A politika nem érdekelt igazán, mert lefoglalt a munka és mehettél külföldre, senki nem szabta meg, hogy hová, mennyi időre és mennyi pénzt vihetsz magaddal. Azt hitted, hogy a demokrácia mostantól fogva természetes, ez már nem változhat és lényegében mindegy, ki van kormányon, mert adott az út, amin az ország haladni fog. Azt hitted, elég keményen dolgozni, becsületesen élni és nevelni a gyerekedet. A többi nem a te dolgod.
Egy nap pedig arra ébredtél, hogy elfogyott körülötted a levegő. Nem egyik napról a másikra, hanem apránként. Mindig azt hitted, rosszabb már nem lesz, de lett. Minden nap rosszabb lett. Lassan szétterült az országon valami sűrű, sötét, undorító, ragacsos kulimász. Félelem, gyűlölet. Félelem a holnaptól, a munkahely elvesztésétől, a betegségtől, félelem attól, hogy rosszkor rosszat találsz mondani. Félelem az ismeretlentől, a mástól, az idegentől és félelem az ismerőstől, az egykori munkatárstól, baráttól.
Az üde levegőjű szabadság helyét átvette a haszonlesés, az ostobaság, a hozzá nem értés, majd a feneketlen kapzsiság, a nyílt fenyegetés. Megérkezett a sötétség. A papok és a zavaros tekintetű elmebetegek, az élősködők, a sunyi tahók, a tanulatlan, törtető bunkók kora. És már hiába ordítottál, hiába kapálóztál, mert 3,5 millió honfitársadat beszippantotta a nyomor. Ők már nem tudják, mi történik körülöttük, mert csak arra marad erejük, hogy megküzdjenek a napi ételért. Rettegnek, hogy elveszítik a minimálbérüket, a közmunkának nevezett rabszolgaságot, rettegnek, hogy még rosszabb lesz.
Most nézed, ahogy viszik a jelenedet és viszik a jövődet a susogós melegítőben bűzlő tahók, próbálod valahogy a felszínen tartani magad, félsz, hogy megbetegszel és akkor a családod elveszett, félsz, hogy nem lesz időd megöregedni és félsz, hogy lesz időd megöregedni és nézni, ahogy minden romba dől körülötted.
A gyereked, akinek régen sorban álltál a banánért, aki már tud angolul, aki szakmát, diplomát szerezhetett, most értetlenül nézi, hogy neki már nem maradt itt semmi. A legtöbb, amit még tenni tudsz érte, hogy becsomagolod a bőröndjét és átlököd a szögesdrótból font kerítésen. Menj innen, menj messzire. Építsd fel a jövődet máshol, idegenek között. Mert itt is csak idegenek vannak, de jövő már nincs. Nézed, ahogy távolodik és magadban azért fohászkodsz, hogy azok az emberek ott, a kerítésen kívül befogadják, szeressék. Hogy engedjék élni, dolgozni, hogy tiszteljék olyannak, amilyen, hogy ne vessék meg azért, mert más, mint ők.
Reménykedsz és nem mondod meg neki, amikor a távolból bejelentkezik, amikor a hang később ér ide, mint a kép és az annyira zavaró, nem mondod meg, hogy fuldoklik az ország. Hogy lassan beszippantja az a mocsok, amit a zavaros szeműek, a susogós melegítősök, a felkapaszkodott, gátlástalan tahók szabadítottak rá.
És lassan megnyugszol, mert van munkája, megbecsülik, szép lakásban él, biztonságban van. Alig 3-4 év és már tervezik a gyereket, mert oda lehet, oda mernek vállalni. Megnyugszol és boldog vagy, hogy becsomagoltad azt a bőröndöt, hogy megtetted érte azt, amit megtehettél. Boldog vagy, mert az unokád már úgy fog felnőni, hogy természetes lesz számára az, amit te csak futólag tapasztalhattál meg, valamikor réges-régen.
És talán még egyszer összeszeded az erődet, hogy eltakarítsd innen a mocskot. Hogy visszavedd a zavaros tekintetűektől, a sötét tahóktól, a rablóktól, akik a vallásra és a legócskább, legbűzösebb nacionalizmusra, sőt, már a rasszizmusra építették fel a hatalmukat. Mert elég volt belőlük, mert talán egyszer hazajön a gyereked, hozza az unokádat és nem csak a monitoron át nézheted, hanem beszívhatod az illatát. Ha csak látogatóba is, de hazajön és lesz hová hazajönnie.
Még van időd eltakarítani a szemetet, még van időd élhetővé tenni azt a darabkáját az időnek, ami neked jutott. Még van erőd hozzá. Holnap talán már nem lesz. És akkor holnap elmondhatod: végleg elbasztam. Mindent. Mindörökre.
